(nem tudok ma képeket feltölteni, HTTP hibában végződik minden próbélkozásom, úgyhogy azokat később pótolom)

Vége a tanításnak! Tegnap megtörtént az utolsó tanítási napunk is, ahol már igazából nem is tanítottunk, de megtapasztaltam milyen érzés lehet politikusnak lenni. Még szerencse, hogy vasárnap bevittem a suliba az Európa térképeket. Na de inkább kezdjük az elején!
A szombati szünnap után egy igen rövid második hét várt ránk. Mindössze két tanítási nap vasárnap és hétfő. Ginny a teljes kínai kultúrával felvértezve érkezett meg téríteni Nepálba, voltak neki dalai, újévi matricái, legendái a nagy falról! Én ehhez képest még csak elvontan beszéltem Európáról úgyhogy úgy döntöttem itt az ideje Európa napot tartani. A „Hét csoda” napon feltűnt, hogy a gyerekek imádnak minden földrajzi kérdést. Hol van? Milyen messze van? Mekkora? Mi van a közelében? Úgyhogy nyomtattam nekik előre kitöltött Európa térképeket és vaktérképeket amit nekik kell kitölteniük. És láss csodát a dolog működött. Imádtak elbogarászni a térképpel és megkeresni a legkisebb országok neveit is, majd megmutatni, hogy kihagytak-e valamit. Közben beszélgettünk angolokról, Vatikánról, pápáról, euróról, forintról (mutattam mindkettőt nekik, élvezték) és alig tudtuk abbahagyni az órát.

Kicsit úgy éreztem, hogy ez egy túl automatikus feladat volt. Olyan mintha lenne az osztályautomata és beledobtam volna egy adag lapot, hogy működjön és működése végén egy nagy adag kitöltött papírt adott vissza. Azt hiszem korunk tömegoktatásának lényegére ezen a napon éreztem rá a legjobban. A megtanult minták ebben a modernen túli világban arra tanítanak minket, hogy élvezzük, ha hatékony automaták vagyunk. Az ember amikor céltalanul sétál hajlamos ugyanazokat az utakat befutni, a napi bevett szokásaink a nagyvárosban is csak ugyanazok, mintha állatként járnánk az erdőben. Az iskola „természetes” folyamatának keréknyomai olyan mély vájatokat járnak ki már gyermekként a gondolkodásunkban, hogy amikor az oktatás másik oldalára kerültem akkor is teljesen természetesen hoztam a típus feladatokat. Az új minták keresésének ára van, rengeteg energiát igényelnek. Énünk egy része ezzel természetesen szembeszegül. Nem lehet mindig a nehezebb utat választani, de hol van az egyensúly, hol az a határvonal a széteső káosz és az egyhangú változatlanság között, ahol a csodákat létre lehet hozni?

7.-es srácok

Ezután virradt ránk a hétfő, az elköszönés napja. Ami egészen máshogy alakult, mint ahogy azt elképzeltük. Reggel leültünk várni a szokásos sorakozót, ami hirtelen átalakult át egy szabadtéri programmá. Egy japán önkéntes szervezet tagjai, a kathmandui egyetem diákjaival járják a héten a vidék iskoláit és egészségügyi bemutatót tartanak a gyerekeknek. Olyan dolgokról beszélnek, mint a zsebkendő és a fogkefe. Anilt kérdeztem, hogy ennek tényleg van-e értelme, és a kezével mutogatta, hogy hát-hát, vannak akiknek biztos jó, hogyha látják. Én rettenetesen unatkoztam egy darabig, de aztán megtaláltak a diákjaim és velük üldögéltünk és dumáltunk a szélén. Ez király volt mert sokat meséltettek, még Pujannal(a nagyszájú) is sikerült megbékélnem. Bejártuk az üres iskolát, megcsodáltuk a termeket. Mutattak rajzokat. A fiúk meséltek a kedvenc bollywoodi színésznőikről, meg a hőseikről. Én nem ismertem egyet sem. Három srácnak, akikkel nagyon megkedveltük egymást leírtam a teljes nevemet, hogyha tudnak akkor keressenek meg Facebookon, meséltem nekik Dubairól meg a legnagyobb épületről a világon, meg nagyon érdekelték őket, hogy milyen folyóink vannak. Az hogy van egy több száz méter széles folyónk az nagyon nagy szenzáció volt nekik. Egy idősebb fiú megjegyezte, hogy ő úgy tudja, Európában, csak két kaszt van: fiúk és lányok. Majd megkérdezte ez igaz-e?
Szóval jól elvoltunk míg ment a hivatalos esemény. Amikor a hetedikes lányok táncoltak tradicionális táncot akkor kicsit odafigyeltünk. Az esemény rengeteg fehér embert vonzott akik ki-tudja honnan érkeztek. Mivel tükörbe nem szoktam nézni már több mint egy hete magam sem láttam ilyen figurákat és rendkívül furcsának láttam őket hirtelen.

Készül a pódium, A japánok táskákat adnak át

Megkérdeztem Anilt, hogy én is ennyire furcsának nézek-e ki? Röhögött és mondta, hogy igen. Nyavajatörés! Gyorsan eltettem a fényképezőmet a táskámba és nem vettem elő egy darabig. Félreértés ne essék, véletlenül sincsenek olyan képzeteim, hogy én most itt ennek az egésznek a részévé akarnék válni, csak egyszerűen így, hogy majdnem minden szempontból benne töltöttem egy hetet hirtelen egy villanásnyi időre megláttam saját magunkat kívülről. És elég hátborzongató volt. És igen, sajnos ebben a gesztusban, ahogy idejöttek és előadtak és csokit osztogattak van valami leereszkedő, másrészt meg utána tisztálkodó szereket és táskákat adtak a gyerekeknek amire tényleg szükségük is van. Elszomorító tud lenni a világ.

A viszontlátásra!

Miután a japánok befejezték utána kezdődött saját politikai pályám. Az iskolásoknak ugyanis a januári Hong Kong önkéntesek dobták össze az egyenruhára valót, az utolsó adag azonban most érkezett meg, úgyhogy a tanári kar úgy döntött, hogy mi legyünk azok Ginnyvel akik kiosztják őket. Mint legmegtiszteltebb vendég leültünk a japánok által ott hagyott székekre az asztalhoz, körbe vett minket az igazgató és a fontos emberek és a mikrofonban elmondták a dicshimnuszukat rólunk. Én ettől mindig zavarba jövök, úgyhogy a következőket torzított szemüvegen át láttam. A csodálatos pillanatok amelyben angyali mosolyunk őszinte hálát és köszönetet sugárzott 30 percen át megállíthatatlanul, sajnos többször lencsevégre kapták. Utána, mintha földöntúli lények lennénk leereszkedtünk a gyerekek közé és odaadtuk nekik új egyenruhájukat. Na de félre a tréfát, ezt tényleg meg kellett csinálnunk. A tanárok úgy gondolták, hogy ezzel megtisztelnek minket és ezt semmiképp sem akartam visszautasítani, mert Anilnak és az SCI-nak is fontos, hogy jó kapcsolatuk legyen az iskolával. Ez a fajta ceremonialitás tényleg kicsit a banánköztársaságok hangulatát idézi, dehát erre szerény kis országunk izzadtság szagú iskolai ünnepségei is remek példákat szolgáltatnak. Az, hogy a hatalom birtokosainak önmagukat ünneplő gesztusait ténylegesen az emberek mekkora része nézi csodálattal, azt nem tudom, de hálistennek ahogy néztem a gyerekek nem nagyon figyeltek ránk és ezt mindenképpen jó jelnek veszem.

Mi rendíthetetlenül folytattuk a gesztusokat, megfog, átad, mosolyog, kezet ráz, befordul a kamerának, mosolyog, amíg az összes egyenruha el nem fogyott. Sokkal jobban elfáradtam, mintha tanítottam volna és azt hiszem megértettem milyen nehéz is lehet politikusként az összes fárasztó protokoll eseményen részt venni. Egészen pokoli!
Miután ennek vége lett elmentünk a tanárokkal ebédelni egy kis helyi kifőzdébe. Menet közben láttam egy konditermet, amin Arnold Schwarzenegger ’80-as évek beli képe vigyorgott rám. Megőriztem az utókornak.

Az ebéd során az igazgató mellé kerültem, aki nagyon megörült ennek és logikai példákkal szórakoztatott. Felrajzolta nekem a klasszikus, hogy kelünk át a folyón feladványt, csak itt tigris, kecske, és fű volt a három dolog amit át kellett vinni. Kicsit elszomorodott, amikor rájött, hogy ismerem a választ. Utána egy templomos papos feladatot adott, ami megoldhatatlannak tűnt. Egy idő után beismerte, hogy maga sem emlékszik, hogy van a válasz. De aztán egy kaszinós fizetős klasszikus szöveges matekpéldát adott, amit kis számolás után megoldottam neki és ennek mindketten nagyon megörültünk így aztán békében váltunk el. Az ebéd egyébként jó nagy adag volt, két fogást kb. 150 Ft-ért vettünk. Ebéd után még rágyújtani is rá lehet a teremben. Pazar lakoma!

Utána jöttek az utolsó szomorú pillanatok. Visszamentünk a suliba és eltöltöttünk még kb 15-20 percet azokkal az osztályokkal akikkel sokat voltunk az önkéntesség alatt. Kétségbeesetten próbáltam kiejteni nepáliul hogy „Remélem találkozunk még!” Aztán énekeltünk egy nagyot. Utána a tanáriban egy köszönő oklevéllel és mosolyogva vártak minket, hogy tényleg elbúcsúzzunk. Ez a privát kis búcsú, a kötelező fotó ellenére sokkal jobban esett mint a kinti nagy ünnepség, tényleg láttuk, hogy a tanárok örültek nekünk és egyszerűen megköszönték, hogy eljöttünk. A búcsúzkodás nem tartott sokáig, mert Anil belebotlott délelőtt egy ismerősébe, aki Himalája túrákat szokott vezetni és megszervezte, hogy vár engem az otthonába. Motorra pattantunk tehát integetve átszáguldottam a városon az épp hazafelé tartó gyerekek között de már új kalandok felé tartva!