Nahát véget ért a tábor. Az utolsó este már a pihenés és lazítás jegyében telt. Február 17-e Shiva napja a tavasz megérkeze, az egyik legfontosabb ünnepnap. Nem mellesleg a rituális marihuana fogyasztás napja is, vagyis fél Nepál vigyorog és tüzeket gyújt. Mindenhol tüzek lobbannak fel, az utca közepén a házak udvarában, bárhol az embereknek eszébe jut.
Én a nap java részét jótékony semmittevéssel töltöttem. Anil elment Kathmanduba, iskola nem volt úgyhogy csak olvastam és sétálgattam. Elintéztem olyan dolgokat, mint igazolványkép készítés, arra ugyanis szükségem lesz a túra engedélyhez. De vettem magamnak papucsot, hogy legyen majd a vendégházakban a Himalájában. Utána találkoztam Rajannal aki megörült nekem, gyorsan kölcsön kért egy motort és felvitt panautitól nyugatra a hegyekbe, ahonnan nagyon szép látvány nyílik a városra. Ezek a motorozások kimondottan nyaktörőek kezdenek lenni, ahogy a kis szerpentineken száguldunk, dudálva a kanyarokban fékezve, gyorsítva. Mindezt persze bukósisak nélkül. Az úton vámszedőkbe is botlottunk, fiatal gyerekek keresztben kifeszítettek egy madzagot és útdíjat szedtek. Rajan mosolyogva adott nekik 5 rúpiát (kb 15 ft) mire ők boldogan engedtek tovább minket. Ügyesek.

Egy útszéli árusnál megálltunk földimogyorót venni. A klasszikus „amerikai mogyorót” indiából hozzák be, majd saját tűzön pörkölik meg a helyiek. Otthon egyre kevesebb helyen lehet a héjastúl kimértem venni, sajnos. Gyerekkoromban mindig ezt ettük nagypapámmal, úgyhogy élvezettel haraptam rá, miután felértünk a hegy tetejére.
Miközben beszélgettünk és néztünk le a völgyre rágyújtottam és meglepetésemre Rajan is kért egy cigit. Mondta, hogy ez különleges alkalom, úgyhogy rágyújt és mint egy gyerek élvezte a füstöt és nagyon örült neki, hogy az orromon tudom kifújni. Nevetve mondta, hogy a felesége megverné, ha megtudná, hogy rágyújtott. Egyébként Anil sem gyújt rá soha női családtagjai előtt. Mikor Ginnyt kivittük a reptérre előző nap, felszedtük Anil feleségét is, és mi hoztuk el munka után Panautiba. Anil már nagyon rá akart gyújtani, úgyhogy rámkacsintott és mondta, hogy menjünk wc-re. Mondtam, hogy naná és jött Ginny is, akinek tényleg kellett pisilnie. Ezért aztán ott hagytuk a feleséget egyedül a bőröndökkel, mert mint Anil mondta udvariasnak kell lennie és mégsem füstölhet az asszony előtt. Inkább, hagyja hogy ott álljon egyedül 10 percet és várjon ránk, íme az udvariasság egy értelmezése. Amúgy a házastársi kapcsolatok, legalábbis vidéken sokkal formálisabbnak tűnnek mint nálunk. Amit eddig láttam az alapján a nők sokkal kevésbé partnerek, mint általában Európában. Egyáltalán nem, vagy alig kérdezik meg őket, hogy mit szeretnének csinálni és sosem hallottam őket panaszkodni semmire. Kiránduláskor, ha megkérdeztem Anil feleségét, hogy rendben van-e vagy segítsek-e valamiben úgy tűnt, hogy zavarba jön és mindig elhárította. Na de elkanyarodtam a gyönyörű naplementétől és a kanyargó teraszos krumpliföldek között megbúvó Panautitól. Mellettünk végtak ki baltával egy fát és vitték a városba ahol egyre több kis füst kezdett el gomolyogni, jelezve, hogy kezdődik a Shiva nap.

Ideje volt ház visszatérni. Gyorsan hazadobtam a számítógépet és a táskát mert Anil hívott, hogy egy étteremben vár Punyával. Mikor mentem át a városon a szürkületben már hatalmas máglyák gomolyogtak mindenhol és a templomokból ritmusos kántálás morajlott. A kacsákat nagyon megzavarta ez a hatalmas jövés-menés. Szegények teljesen összezárva őrültmód szedték a lábukat, mint furcsa sárga foltok folytak végig az utcákon, lódultak neki majd hátráltak meg többször is félelmükben, míg sikerült hazajutniuk.
Az étteremben várt minket Punya is, egy másik SCI önkéntes. Neki halt meg az anyukája januárban, úgyhogy most jöhetett ki először a házból. A gyász jeléül teljesen fehérbe öltözött, fehér papucsban, fehér sapkával a fején ült köztünk. Azt mondta vannak akik nem tartják a ceremoniális előírásokat, de ő igen, és egy éven át csak így fog emberek előtt megjelenni. „Newari pizzát” ettünk, lencsés tojásos omlett szerű lapos ételt. Mennyei, mindenkinek ajánlom. Ezek után pedig az ünnepre való tekintettel sörözésbe fogtunk, először amióta elindultam otthonról. Anil azt mondta, hogy figyel rám, ha majd nekiindulunk az éjszakának, hogy nehogy valaki rám tukmálja a pipáját, mert ki tudja mi mindent raknak bele. Megkért, hogy mivel náluk alszom nehogy bármi furcsát fogyasszak, hogy jól viselkedjek a szülei előtt. Azt hiszem ez teljesen normális kérés.

Az éjszakában az emberek a tüzek köré verődtek. Mindenhol furcsa kásás édességet főztek és javarészt teljesen be voltak szívva. Szólt a zene az emberek nevettek táncoltak viccelődtek vagy helyi pálinkát ittak. Mi vettünk még egy sört (olyan 600 Ft körüli áron van a boltban) és találtunk egy szimpatikus tüzet ahol egy férfi és nők egymásnak válaszolva énekelve veszekedtek egy házasságot megjelenítő newari népdallal. Valószínűleg a java részét ott találták ki mert hangos taps díjazta a közönség részéről az újabb és újabb versszakokat. A férfi magát beleélve gesztikulálva vágott vissza a nőknek, akik tovább incselkedtek kezüket rázva és tollászkodva. Kár, hogy nem értettem az egészet. Megjelent egy adag rendőr is és Anil bepánikolt, hogy udvariatlanség előttük sörözni, úgyhogy tovább álltunk. Hiába így jár akinek magasabb kasztba tartozó barátai vannak.
Találkoztunk egy emberrel aki óriási bozótvágó késsel valami furcsa kemény dolgot aprított. Olyan kemény volt, hogy néha elrepültek a darabok, mintha fát vágna. Kiderült, hogy ez a tipikus helyi sajt a Chhurpi. Nepál, Tibet és Bhután mellett, egyike volt azon kevés ázsiai országnak ahol a nyugati kultúra beáramlása előtt is készítettek tejtermékeket. Az élmény elsőre valami olyasmi volt, mintha száraz cipő talpat próbálnék nyalogatni, nagyjából fél óráig tartott amíg a fele elolvadt a számban, a másik felét nem vártam meg.

Még benéztünk a templomba, ahol gyönyörű spirált raktak ki gyertyákból és egy hangszóróból rendíthetetlen mantraként érkezett az „ohm, nama shiva”. Nagyon révülős volt, magával ragadó. 10 körül aztán a templomban abbamaradt a zene, úgyhogy kerestünk egy új kört. Egy ház udvarába ültünk be ahol szülők és gyerekek együtt szívták a füves pipát. Egyszercsak megjelent sajtmesterünk is egy hatalmas zsákkal és kurjantgatva rengeteg aprófát döntött a tűzre, amitől az majdnem kialudt. Miután mindenki vakargatta a fejét ráraktak a tetejére egy adag papírt és műanyagot, hogy égjen. Egy srác próbálta fújni alulól de nem túl hatékonyan, úgyhogy beszálltam segíteni. Sokadik próbálkozásra végre fellobbant az egész és mindenki megtapsolt minket. Utána még egy órát beszélgettünk a sráccal, 18 éves volt. Sikerült lebeszélnem róla, hogy egy pipát a kezembe nyomjon. Az biztos, hogy ő is összefüggéstelenül beszélt, meg én is már kicsit be voltam csípve, de azt hiszem javarészt világbékéről és az emberek közti szeretetről beszélgettünk. Aztán Anil szólt, hogy már 11 óra van és lassan mindenki hazatér, úgyhogy mi is elindultunk. Az eddigi leghosszabb Nepáli éjszakám után ledőltem még egyszer utoljára a matracomra és egy pillanat alatt elaludtam.