Amint kifutottunk a Drake átjáróba, életünk elkezdett átállni hajós ritmusba és mindennapjainkat az őrségek körforgása kezdte el meghatározni. A rendszer úgy van összerakva, hogy minden nap más időpontokban legyünk szolgálatban így minden napszakban megtapasztalhatjuk a tenger állapotát. Végül azonban ez is körbeér nagyjából három nap alatt és kezdődik az egész ciklus elölről. Ennek sajnos az a hátránya, hogy minden napunk teljesen más ritmusban telik. Tegnap például normális napom volt, vagyis este nyolc után már nem voltam őrségben, de ma hajnali négykor kezdtem és lesz még két órám délután, majd utána éjféltől négyig folytatom. Igyekszem ezeket előre tudatosítani magamban, hogy nagyjából el tudjam találni, mikor menjek aludni, vagy tisztálkodni.
Az életünk alapvetően egyszerű dolgok körül forog. A napi étkezések 7-kor 13-kor és 19-kor vannak. Közben az állandó legénység a fedélközben vagy az étkezőben folyamatosan különféle elméleti vagy gyakorlati előadásokat tart, így aztán, ha nem vagyunk szolgálatban csatlakozhatunk és új ismeretekre tehetünk szert, de kereshetünk bármilyen más jól eső elfoglaltságot is az én-időnkben. Van aki ilyenkor rajzol, van aki zenét hallgat, van olyan is aki ír. De alapvető szükségleteink ellátására is sokkal több időt kell szánni a tengeren. Ennek egyik oka, a hajó folyamatos mozgása, ami miatt minden cselekvéssort célszerű jobban megtervezni.
Február 22.-én csütörtök este nyolckor eljött a pillanat, amikor kikapcsoltuk a motorokat. Innentől már a tervek szerint egészen az Antarktiszig vitorlázni fogunk. Ez azt jelenti, hogy az őrségekben gyakran szükség lesz ránk, hogy segítsük húzni a köteleket. A négyszög alakú vitorlák kezeléséhez három fajta kötelet használunk. Kibontáskor egyszerűbb esetben megengedjük a középkötelet („buntline”) és a bevonókötelet („clew line”) és nekiveselkedünk a kihúzó kötélnek („sheet”). A legalsó két vitorlát leszámítva azonban a keresztrudakat is mozgatni kell erre van egy külön felhúzó kötél („halyard”), ami már sokkal nagyobb izomerőt igényel. A felhúzott vitorlák széllel bezárt szögét a feszítőkötéllel állítjuk be („brace line”). Mivel tizenkét négyzetes vitorlánk van az első két árbócon és a különböző szélirányok és erősségek más-más beállítást igényelnek van mivel játszanunk az úton.
Cserébe vitorlázás közben a csönd felemelő és a hajó sokkal stabilabban siklik a vízen, ezért kellemesebbek így az éjszakák is. Persze a széllel haladás hozadéka, hogy folyamatosan 20-30 fokkal bal kéz felé dől az egész szerkezet és belül tapogatódzva mozog a legénység a falakba kapaszkodva, mint megzavarodott hangyák a felrúgott hangyabolyban. Ilyen helyzetben a gondolatban megtervezett feladatokat végrehajtani csak lassan és kitartó akarattal lehet. Egy kicsit a koragyermekkor nehézségei köszöntenek vissza, csak itt nincsenek felnőttek, akik segítsenek. A vízhatlan ruhából kibújni a pisilésig például egy hosszú és buktatókkal teli folyamat, amit érdemes algoritmikusan átgondolni, mielőtt belekezdünk. Illusztrálom ezt egy kicsit.
Mindannyian más előnyökkel és hátrányokkal indulunk ebben a játékban. Én például nagyon jól jártam a kabinommal, mert a négy fős szálláson csak hárman vagyunk. Hogy mi történt a negyedikkel, azt igazi tengerész módra egyikünk sem firtatta, lehet egy viharos éjszakán túl sok rumot ivott és belefordult a korlátról a tengerbe. Nem a mi dolgunk. De hogy nincs itt velünk az azt jelenti, hogy sokkal több szekrény jut fejenként, vagyis több helyre tudok pakolni, tehát jobban szétteríthetem a cuccaimat, ami miatt könnyebben és gyorsabban találom meg, amikor kell valami. Az én kis zugom azonban az emeleti ágyon van, ami azt jelenti, nincs igazi platformom, ahol le és fel tudnám venni a nadrágom vagy a cipőm. Ez nem elsővilágbeli probléma. Ellentétben a szárazföldi léttel, ahol mint egy flamingó csak kecsesen felemelhetjük az egyik lábunkat, és nyugodtan állhatunk akár az örökkévalóságig a másikon, ez itt ez nem javasolt, mert viszonylag gyorsan súlyosan koponyalékelt állapothoz vezethet. A stabilitás alapfeltétele három olyan fix ponton keresztül kapcsolódni a hajóhoz, ami nem csúszhat meg. A könyvtárban gépelve például a fenekemmel a bal vállammal és a jobb térdemmel támaszkodtam. Ágy nélkül kénytelen vagyok máshol keresni egy olyan helyet a kabinban, ahol mind a két lábamat felemelhetem a levegőbe, hogy a szkafander alját fel tudjam húzni.
Erre pedig mindenképpen szükségem van, mert ahogy egyre mélyebbre hatolunk be a sarkvidékre úgy romlanak az időjárási körülmények így aztán öltözködésemben igyekszem napról napra újabb rétegezési technikákat kitalálni, hogy a hideg metsző szél ne találhasson utat védtelen húsomhoz. Nagyon elégedett vagyok egyébként a felszerelésemmel. Az első nap lágy időjárásában még egy kicsit aggódtam, hogy túlvásároltam magam, de a hajnali őrséghez ma már a vastagabb merino felsőt használtam aláöltözetnek, a merino jégeralsó alá felvettem egy merino alsónadrágot is, és valahogy a sima pulóver fölött hordott polár és az erre húzott szkafander-alsó fölé még ráhúztam a brit szigeteken szerzett két rétegű szélálló vitorlás pulcsimat is. Simán befért még a külső vízhatlan vitorláskabát alá. Elégedetten konstatáltam, hogy így egyáltalán nincs már hideg érzetem. De a szél most már tényleg annyira jeges és metsző, hogy így is csak fél órát töltünk egyhuzamban kint a fedélzeten, így reggel a négy órás őrségből csak két órát töltöttem kint. Két őrszem és két kormányos váltja egymást. A 12 tagú őrségünkből négy ember mozgásképtelen már három napja, úgyhogy nyolcan tudjuk aktívan ellátni a feladatokat, ami pont elég arra, hogyha kicsit feszesen is, de meg legyen a szükséges létszám a feladatokhoz.
A Drake átjáró nagyon kegyes volt hozzánk idefelé jövet, sokkal rosszabbra számítottam. A szél nem nagyon mutatott többet 35 csomónál és a hullámzás is valahol négy-öt méter körül tetőzött (ami mondjuk az Adrián már olyan viharnak számít, amibe jó érzésű ember nem fut ki). A körülöttünk lévő csodálatosan hosszú óceáni hullámok igazi méltóságteljes matuzsálemek és itt a déli szélességeken már megállás nélkül futhatják körbe az egész bolygót, nem találkoznak semmilyen szárazfölddel, ami megállítaná őket. Ennek biztos tudatában ágaskodnak fel, csobbannak vissza, képeznek hegyeket és völgyeket, és ebben a lassított felvételre emlékeztető mozgásban újra és újra formálódó tűnő pillanatokig létező képlékeny domborzatban karnyújtásnyira a felszíntől albatroszok és petrelek vitorláznak és kanyarognak, akár a veszélyre fittyet hányó vadászpilóták.
De az állandóan fújó nyugatias szél legfontosabb következménye mégsem a hullámzás lélegzetelállítóan túlvilági formavilága, hanem az úgynevezett déli poláris köráramlás. Ez a jéghideg óceáni áramlat megállás nélkül folyik körbe a Föld körül, a vízhozama többszázszorosa az összes édesvízű folyó összesített kapacitásának, emiatt hőmérsékleti és vízrajzi határt képez és leválasztja a nagy déli óceánt a bolygó többi ökoszférájáról. Már egy ideje ebben a hideg, nagyjából 4 fokos áramlatban haladunk és bizonyos, hogy még ma elérjük az úgynevezett konvergencia határt. Ez a déli óceán széle, ahol egyrészt hirtelen 1,5 Celsius fokra fog esni a tengervíz hőmérséklete, másrészt teljesen megváltozik a víz mikrobiológiája. Az Atlanti óceán mélyében ugyanis folyamatos szervesanyag eső szemerkél, a fentről „lehulló” halott élőlények furcsa oldott szénhidrogén hamuként terülnek szét a lenti elmondhatatlan mélységekben, és ez az anyag a legtöbb esetben soha többet nem tud a felszínre jutni. Ez alól a kivételt a földnek ez a különleges szeglete jelenti, ahol a globális óceántól elzárt felszíni vizek hidegebbek, mint a sötét és állandó mélytengeri rétegek, amik ezért itt fel tudnak törni a felszínre, magukkal hozva a mélyben nyugvó tápanyagot, ami a szénizotópos kormeghatározás szerint bizonyosan évszázadokkal ezelőtt került oda. Ezt aztán a táplálékláncon keresztül az egész ökoszféra vidáman felszippantja, ami olyan mókás eredményekhez vezet, hogy a hasonló módszerrel vizsgált pingvinek akár ezerévesnek is mutatkozhatnak, ami nyilvánvalóan nem igaz.
Tanulunk a fedélzeten a tengeri madarakról is és bőven nyílik alkalmunk meg is figyelni őket. Hosszúak azok az órák a jeges szélben, de a méltóságteljesen sikló ágyhossznyi szárnyfesztávolságú albatroszok látványa mindig szívderítő. A hajó madarászai pontosan fel is ismerik őket és rögzítik az észlelőhelyeket a tudományos közösség számára. Hosszú életük során ezek a lények a fészekrakáson kívül szinte soha nem érintenek szárazföldet. Örökösen vitorláznak és ha nagyritkán megpihentetik fáradt izmaikat az nem tarthat sokáig, hiszen a mélységből ragadozók lesik őket fáradhatatlanul.
Bevezetést kaptunk a bálnák életének rejtélyeibe is, ez nem összekeverendő a balneológiával. A különféle bálnákból többnek az észlelésére számíthatunk. Miután majdnem a kihalásig vadásztuk őket, a természetvédelmi intézkedéseknek köszönhetően a különböző fajok egyedeinek száma lassan újra növekedésnek indult, bár jövőjük akkor lenne igazán biztosított, ha az ökoszisztémák összeomlása nem fenyegetné elsődleges táplálékukat a planktonokat. Egyik őrségtársam Erik még Ushuaia mellett fotózott partra vetett bálnát. Ez sok minden miatt megtörténhet. Az USA északnyugati partján élő őslakosok a legnagyobb tisztelettel és hálával viseltettek a partra vetődött bálna ajándéka felé, aki törődő jóságában az önfeláldozásával segített megmenekülni az éhínség karmából.
Sokkal prózaibb a néhány éve nagy port kavart eset, amikor épp Ushuaia kikötőjénél egy partra sodródott bálnát próbáltak emberek visszatuszkolni a vízbe, de ő vehemensen tiltakozott ez ellen. Ezt senki nem értette. Aztán kiderült, hogy a vízben lesben álltak az orkák, a rettegett ragadozók, akik összehangoltságuk miatt a tenger összes élőlényére halálos fenyegetést jelentenek. Nem mindennapi zsákmánynak néztek elébe, csak ki kellett várniuk. Tudta ezt a csapdába esett állat is, aki rettegve lapult a parton. A ragadozók látszólag visszavonulót fújtak és elúsztak a kanyar mögé a város jachtkikötőjébe, ahol az emberek meglepetten nézték őket. Egy idő után a bálna megnyugodott és visszaküzdte magát a vízbe, majd gyanútlanul elindult tovább. Vagy tíz irányból mentek neki egyszerre és darabokra szedték.
Az orkák az egyik legintelligensebb élőlények ezen a bolygón. A szülők képesek a megszerzett tudásukat tovább adni újabb generációknak. De a csapatok is tanulnak egymástól. Amikor Spanyolország partjai mellett hajóztam az Atlanti óceánon, folyamatos volt a szorongás a kapitányok között az orka találkozások miatt. Úgy tűnik, hogy öt-hat éve egy csapat állat rájött, hogyan lehet hatékonyan tönkre tenni hajók kormányműveit, és erre elkezdtek másokat is megtanítani. Most ott tartunk, hogy a keleti medencében mindenhol előfordulnak kellemetlen találkozások, amik egyaránt zavarba hozzák a hajósokat és a szakértőket. Ezek az erőszakos és sokszor akár félórán át is tartó összecsapások általában az orkák győzelmével zárulnak és a parti őrségnek kell kimenteni a pórul járt embereket. Miért történik ez? Nem tudják a hozzáértők megmagyarázni.
Ahogy azt sem, hogy a púpos bálnák felnőtt egyedei, akik képesek megvédeni magukat ezektől a kifinomult vadászoktól, gyakran az úszójuk alá vonják az orkák elől kétségbeesetten iszkoló fókát és kimentik a veszélyből. A tudósok korlátoltsága néha égbekiáltó, hiszen az ok Mafu szerint, aki a bálnás előadást tartotta nekünk, pusztán az, hogy a púposok egyszerűen csak nagyon szociálisak, vagyis jófejek. Vannak róla írott emlékek, hogy vízbe esett embereket visznek ki az óceánból a partra, illetve a hajón mindenki váltig állítja, hogy gyakran csak úgy integetnek az embereknek. Szóval úgy tűnik, hogy empatikusak és segítőkészek. Mi pedig a XX. században tömegével gyilkoltuk őket.
A másik nagyon fontos terület, ahol kötelező és nem opcionális tájékoztatást kapunk az élővilág és a környezet biológiai védelme. Az Europa az IAATO (International Association of Antarctica Tour Operators) tagja és szigorú szabályokat tartat be a kontinensre nem hivatalos céllal érkezőkkel is. Nem hagyhatunk semmit a parton és nem vihetünk el onnan semmit. Nem pisilhetjük csak úgy össze az utolsó vad kontinens földjét, sőt az egyre fenyegetőbben terjedő madárinfluenza miatt még csak le sem ülhetünk rá, vagy akár a táskánkat sem tehetjük le a földjére. A leírásokból ugyanis úgy tűnik, hogy az Antarktisz földje tetőtől talpig madárkakával van borítva. Ez nagyon jó táptalaja a vírusnak és mindenáron el akarjuk kerülni, hogy egyik helyről a másikra hordozzuk azt kis hajónkkal. Gumicsizmánkat minden kiszállás után le kell, hogy tisztítsuk és biológiai fertőtlenítő habbal kezeljük. Értelemszerűen nem közelíthetjük meg öt méternél jobban az élővilágot. Amit lehet azt megtesszük, hogy ne vigyük arrébb a kórságot, amit már dokumentáltak a kontinens északi határvidékein. Bízunk benne, hogy pusztítása nem elkerülhetetlen.
Ezen kívül az első partot érés előtt a ruhákat a táskákat és mindent, amit magunkkal akarunk majd vinni a hajóról magmentesíteni kell, hogy ne juttassunk invazív fajokat az ökoszisztémába. A tépőzár egy különösen hatékony eszköz erre, hiszen mindenfajta növényi termés imád belekapaszkodni, de nagyon jól szolgálja a zárvatermőket a hátizsák lélegző műanyaghab pántja vagy a dzsekink zsebe is. Ezeket az egyik éjszakai őrség alatt ki kellett porszívóznunk és be kellett mutatnunk, hogy megkapjuk az igazoló aláírást. Nagyon alapos ellenőrzés volt.
Az ilyen és ehhez hasonló dolgok el is viszik a maradék szabad időnket. Nem marad idő semmilyen szorongásra, nem tűnik fel az internet hiánya és nem gondolkozom sokat azon, hogy mi történhet az emberek világában, amiről semmilyen információnk nincsen itt.
Ami kis szabad idő marad azt beszélgetéssel töltöttem, illetve találtam egy nagyon jó sakkpartnert az állandó személyzetből. Régen volt ilyen élvezet bárkivel játszani. Nem azért, mert annyira jól játszana, hanem mert nagyon lelkesen és az esélyeket nem latolgatva veszít, pont úgy ahogy az én Vlad Comsa barátom tette valaha a végtelen perugiai sakkjátszmáink alatt. Az élet kifürkészhetetlen véletlenek sorozata, ez a srác ugyanúgy Sibiuból származik, mint Vlad. Bár a minta adott, hiszen emlékszem, hogy Szebenben ez valahogy részének tűnt a társas életnek. Egyszer talán egy évtizednél is régebben történt, hogy ottjártamkor nem tudtam elindulni hazafelé a kocsmából, mert mint újonnan érkezett (és Vlad barátja) mindenkivel játszanom kellett egy partit. Nohát így utazok én az Antarktisz felé, hogy ilyen emlékek is az eszembe jutnak közben. Furcsa, amúgy, hogy a sok hullámzás mintha előrázna olyan emlékeket, amik be vannak ragadva valahova. Mintha a földrengésben régi könyvek esnének le a polcról.
Összesen amúgy ötvenöten vagyunk a hajón engem is beleértve. A legszűkebb köröm a kajüttársaim, ők Aleks és Scott. Alex hasonló korú, mint én ő Szerbiából indult neki a nagyvilágnak, de már évek óta Texasban az Egyesült Államokban él. Elevenen mozog a hacker kultúrában és hobbija tolvajkulccsal zárokat kinyitni. COVID hobbija a régi fényképezők gépek felújítása lett. Van egy saját gyönyörűen felújított gépe, aminek objektívje fix 80mm-es harmonikás. A gépbe széles filmet kell fűzni, a 6×7-es vagy 6×6 cm-es alapanyaggal eszméletlen felbontást lehet elérni. Nem tükörreflexes gép, de mégis tökéletesen lehet állítani a fókuszát, ha jó a kalibráció.
Másik társam Scott idősebb, New Jerseyből származik rögtön Pennsylvania mellől. Ő sokkal idősebb nálam, jó kedélyű utazó embernek tűnik, akinek egyik felesége Romániából származott így ő maga is járt Közép-Európában. Hoppá, most hogy ezt leírtam jövök csak rá mennyire tudattalanul jött, hogy miután Oroszország brutálisan és embertelen módon lerohanta Ukrajnát, újra elkezdtem használni a Közép-Európa megkülönböztetést. Mintha a vulgáris és minden civilizáltság mázától mentes erőszakkal sikerült volna egyértelműen leszakadniuk arról a régióról, ami a szovjet birodalom hatása alatt egy kelet-európai kulturális tömbként működött.
A kicsit tágabb szociális hálómba az első napok után az a 8-9 ember tartozott, akikkel együtt töltöttem a kinti őrségeket. Nagyon érdekes és színes karakterek vannak köztük. Van egy eredetileg arizonai, most már Alaszkában élő 50-es forma srác, aki évekig a vadonban dolgozott halkutató állomásokon. A halak ívásakor hárman számolták a különböző fajok populációinak méretét nyolcórás műszakváltásokban a semmi közepén, úgy hogy közben egymással szinte soha nem találkoztak. A munkájának része volt időnként kisrepülővel végig járni a fél Európa méretű államot, hogy feltöltse ellátmánnyal a mélyen a kontinens belsejében található kutatóállomásokat a szezonra. Sajnos a klímaváltozás miatt olyan mértékű összeomlás következett be az alaszkai halpopulációkban, hogy megszűnt a munkahelye, most nagy kompokon dolgozik fenn északon.
De ott van Kurt, aki pár éve ment nyugdíjba és azóta a világot járja. Jókedélyű kanadai konzervatív (önkormányzati képviselő is volt Torontóban) a felesége pedig évtizedekig az ontarioi bor tanácsnak (Wine Council of Ontario) volt a vezetője. Az elmúlt évben kétszer is jártam arra felé Kokó barátomnál. Mivel frissek voltak az ottani élményeim, nagyon jókat beszélgettünk a városról és persze a niagarai borokról, amikről én nem sokat tudok, azon kívül, hogy láttam a nagy kanadai borászatokat az autópálya mellett, és hogy állítólag igazi felsőközép hangulatuk van a nyári zsongásban. Az biztos, hogy valamilyen hazafias önérzet által vezérelve úgy érzik, hogy versenyben állnak a világ nagy borvidékeivel, különösen a mendozaival amiről már szóltam korábbi írásaimban. Bár azt azért ő maga is elismeri, hogy sajnos rosszabb a klíma feléjük és nem akkora szemű a szőlőjük, mint az argentin. Kurt jókedélyén nem fog egy pillanatra sem a ború, az olyan szürke fagyos hajnalokon sem, ahol pedig bárki más elcsüggedne.
De csapatunk része egy ötven körüli és kistermetű holland nő, aki gyenge angol tudásával párosuló határozott egyszerűségével kemény, mint az acél és soha egyetlen őrséget sem hagy ki. Igazából már-már megható nézni ezt a törékenynek tűnő lényt, ahogy mindent beleadva teljes testsúlyával küzd az éjszakában a nagyobb embereket is kifárasztó kormánylapáttal vagy egy hevederrel kikötve áll mellettem az orrban a süvöltő szélben, ahol nem történik semmi és egy szót sem tudunk váltani. Honnan ez a kitartás és elkötelezettség? Hogyan tudnak ezek a már nem fiatal emberek ilyen dolgokat csinálni?
De ott van Erik a rotterdami hajótulajdonos nyugdíjas, akinek be nem áll a szája, vagy Kamala a hawaii lány, akiről szinte semmit nem lehet kideríteni, csak azt látom, hogy minden pillanatát élvezi a süvöltő semminek amiben haladunk. Néha, csak ott áll a Super8-as kamerájával a fedélzetén és annyit mond hogy mostanában az a dolga, hogy a bátyját filmezi, aki profi szörfös. Amikor megkérdeztem, hogy mi motiválta, hogy ide jöjjön, a válasza csak annyi volt, hogy meg akarta nézni. Van egy minnesotai farmer is velünk, aki keményen küzd és egy ausztrál dokumentumfilmes, aki három napja tengeribeteg ezért egyszer sem láttuk. De itt van a sokat látott német hajós, Sebastian is. Sokszínű és izgalmas ez a társaság, akikkel napjaimat töltöttem a Drake átjáróban. Ó, de mennyi mindenkiről lehetne még írni! Talán később még találok rá lehetőséget.
Az utunknak ez a szakasza azonban hamarosan véget ér. Ide felé jövet végtelenül kegyes volt velünk a Drake átjárót. Jelenleg február 24.-én este mindössze harminc mérföldre vagyunk az Antarktiszhoz tartozó Déli-Shetland-szigetek partjaitól és megkerülve a Szent György szigetet reményeink szerint hajnalban már a szélvédett oldalukon fogunk horgonyozni. Éppen időben, mert nagy szélvihart jeleznek reggelre, ami talán elviszi a ködöt, amiben egész nap futottunk. Szerencsére nem mulasztottuk el a kontinens üdvözletként felénk küldött első jéghegyét, amit mellett 16 óra magasságában haladtunk el. Az izgalom tapintható volt, úticélunk érezhető közelségbe került. A tervek szerint 25.-én délelőtt végrehajtjuk partraszállásunkat a Pingvin szigeten. Itt vagyunk az Antarktiszon. Nagyon hosszú és nem minden kihívástól mentes út vezetett idáig, de az igazán különleges dolgok még csak most kezdődnek.
