Az ötödik napon elindultunk újra felfelé. A következő napokban több, mint 2000 métert fogunk emelkedni, hogy elérjük végcélunkat. Ahova mi megyünk, oda a felfelé menetel elsősorban pszichológiai, és nem fizikai kihívás. Pszichológiai, mert meg kell őrizni a lelki egyensúlyt, hogy az ember jó döntéseket hozzon és hogy a megfelelő sebességgel emelkedjen.

A hegyi betegség abban a magasságban ahova tartunk egy létező dolog, bár szerencsére a súlyos fajtája itt még ritka. A lényege, hogy a hirtelen lecsökkenő oxigén és a test túlerőltetése először enyhébb, majd súlyosabb tünetekhez vezethet, ami akár halálos is lehet. Az enyhébb tünetek a hirtelen fáradtság, a fejfájás, émelygés, álmatlanság. Legalábbis a tájékoztató anyagok szerint. Én amikor fent voltunk Poon Hill tetején a következőket tapasztaltam. Amikor hajnalban sietnünk kellett felfelé nagyon hamar kifogytam a levegőből és erőltetnem kellett a mozgást. A torkom rettenetesen száraz lett és amíg lejjebb nem mentünk 2500 méterre szárazon köhögtem. Előtte éjszaka nehezen aludtam, nagyon erős változó álmok kínoztak. De már elalváskor azt éreztem, hogy borzasztóan kimerültem, de mielőtt elkapott az álom, még sokáig erős, paranoiás gondolatok gyötörtek. Persze ezek a gondolatok bennem vannak, de tudjátok, hogy a stressz, vagy az erős kimerültség hogyan hozza elő az ilyen érzéseket. Úgyhogy számolni kell vele, hogy a hirtelen emelkedés ugyanezt eredményezi, mi pedig 1000 métert mentünk felfelé aznap.

Itt a kulcsszó a hirtelen emelkedésen van. A betegség elkerülésének egyetlen módja a fokozatos emelkedés. Az ideális az lenne, ha az ember minden 500 méter után megállna és aludna egyet. Nem kirívóan nehéz teljesíteni azt a nyolc órás utat ami 2500 méterről felvisz 4000 méterre, az alaptáborba, de aki így megy neki a hegynek az komolyabb kockázatnak teszi ki magát.

A súlyosabb tünetek kialakulása esetén ugyanis tüdő vagy agyi ödéma kialakulásával lehet számolni, ami sürgős orvosi beavatkozás nélkül gyorsan halálhoz vezet. A súlyosabb tünetek a hidegrázás, az orientáció elvesztése, hallucináció és félrebeszélés, hányás. Aki magasabbra megy, annak épp ezért létfontosságú olyan biztosítás kötése, ami tartalmaz helikopteres mentést és ami nagy magasságon is érvényes. Ha nagy baj van, akkor azonnal ereszkedni kell, akár az éjszaka közepén is. Ideális esetben van öszvér, vagy póni ló amire fel lehet pakolni az embert. Ha nincs az sokkal nagyobb kihívás. Hogyha mentésre van szükség, de nincs biztosítás, akkor a helikopter Nepálban csak akkor jön ki, hogyha ott helyben kifizetik az 5000 dolláros kiszállási díjat. Egyébként hagyják meghalni az embert. Tényleg! Úgyhogy mindenképpen kössetek biztosítást, ha majd erre jártok.

Az ideális 500 méteres emelkedést azonban nehéz betartani. Egyrészt a turisták nagyrésze szinte csak végig rohan a hegyen. A mi több mint tíz napos utunk helyett sokszor csak egy hét alatt felrohannak az alaptáborba aztán erőltetett tempóban vissza Pokharába. Így aztán a legtöbb társam akivel beszélgettem két nap alatt megy fel több mint 2000 métert. Ez a súlyos tünetek elkerüléséhez általában elég, de a jó közérzet megőrzéséhez már nem mindenkinél. Azt gondoltam, hogy ez a bevett módszer errefelé, úgyhogy komolyan rákészültem lelkileg, hogy ezt meg kell húzni. Aztán reggel Ram azt javasolta, hogy mivel ráérünk, ne kínozzuk magunkat feleslegesen, úgyhogy inkább osszuk el három napra az emelkedést és menjünk nyugodtan.

Korábban csillogósra polírozott, megacélozott lelkem először rettenetesen felháborodottan reagált erre a szentségtörő javaslatra. Saját hősies egóm keményen tiltakozott az ellen, hogy gyengébbnek mutatkozzak egy amerikainál vagy egy kínainál. Így aztán a reggeli túra első három órája azzal telt, hogy magamban addig őrlődtem, amíg be nem láttam, hogy ez az álláspont mennyire hülyeség. Az értelmetlen kakaskodás, csak a saját kisebbségi érzéseimből fakadhat. Ha a körülmények nem kényszerítik és az ember megteheti, hogy jó döntést hozzon, akkor felesleges rosszat hozni. Poon Hillen éreztem a határaimat és inkább van kedvem egy nagyon jó személyes élményt megélni, mint egy bizonyítási kényszerrel eltöltött rosszat. Így aztán ebéd közben egy három napos kiegyensúlyozott emelkedés mellett döntöttük, először 2600, másodszor 3300, végül pedig 4100 méteres éjszakázással.

Ennek elég sok előnye van. Egyrészt eltérünk a megszokott alvóhelyektől, vagyis lerázzuk a 20 fős koreai csoportot akik már három napja követnek. Másrészt mindennap megyünk azért 4-5 órát, de mégis nyugodtan emelkedünk. Harmadrészt a lavinaveszélyes helyeken a létező legkorábban haladunk át, amikor a legbiztonságosabb. Persze ez azt jelenti, hogy mindig hamar megállunk és sok időt töltünk majd el a hideg és sötét szállásokon olvasással és bambulással.

Szóval meghozni a megfelelő döntéseket, kialakítani az egészséges egyensúlyt, ezek a hegyi utazás elsődleges kihívásai számomra. Ha még a fizikai állóképességemet is feszegetnem kéne, mint ahogy ezt azok teszik akik a csúcsokat hódítják meg, az tényleg embert próbáló kemény feladat lenne. Nem véletlen, hogy még ma is kevesen vállalkoznak erre és hogy időről időre balesetekbe és tragédiákba fulladnak az expedíciók. Hiszen ezt a türelem játékot a tűrőképesség határán játszani sokkal nehezebb lehet és bizonyosan könnyebben hozunk rossz döntéseket ha a fáradtságtól ködössé válik előttünk a világ.

Az utunk egyetlen hosszú völgyön visz végig napokon át és a tetején egy hatalmas medence vár minket amit 6000 méter feletti csúcsok vesznek körbe. Amikor a túra előtt megnéztem a térképet voltak olyan tévképzeteim, hogy a folyók mellett a völgyekben fogunk haladni. Ez teljesen hibás elképzelésnek bizonyult. Pár nap után jöttem rá, hogy miért. Ott ugyanis életveszélyes lenne haladni, mert folyamatosan potyognak a kövek és omlik a hegy körülöttünk, ezért inkább a völgy oldalában, sokszor három-négyszáz méterrel a folyó felett megy az út. Ennek megfelelően, amire itt azt mondják, hogy egyenes út, az is kétszáz méteres szintkülönbségeket kileng felfelé és lefelé. Az ember egy idő után meg sem érzi ezeket, csak a nagyobb három-négyszáz méteres lépcsőkre figyel fel, hogy ez azért már valami!

Ahogy beléptünk ebbe a völgybe, különleges területre jutottunk. Itt már nincsenek igazi nepáli falvak, csak a turisták kiszolgálására készült mesterséges települések. Nagyon kedves tájékoztató táblákon szólnak hozzánk, hogy ne vigyünk semmilyen húst a különleges zónába, mert tragédiához vezethet. Tudniillik a hegyek istenei, nem igazán kedvelik a tiszteletlenséget. Ez a jó meleg otthonból viccesnek tűnhet, de miután átmentem egypár lavina zónán és rájöttem mennyire esetleges is, hogy eltemet-e itt maga alá valami, hát az a véleményem, hogy érdemes jóban lenni ezekkel az istenekkel.