Ahogy „Deception Island” felől elindultunk dél felé, hirtelen nagyon sűrűvé és eseménydússá váltak a napjaim. Amikor nem szálltunk partra, akkor a hajó fedélzetéhez ragadtam, alig bírtam berángatni magam a fedélközbe. Sokszor esőben és szélben is 12-14 órákat voltam egy nap kint, mert nem bírtam otthagyni a látványt. Miután megjöttek az első bálnák többet nem is hagytak el minket. Állandóan ott voltak körülöttünk éjszaka is hallottam lélegzésük jellegzetes semmihez sem hasonlítható hangját. A jéghegyek sokfélesége a felhőkön áttörő fények misztikuma, mágnesként vonzott magához.
Hamar azon kaptam magam, hogy mindig a legutolsó csónakkal jövök vissza a partról. Utána pedig miután kikapartam a pingvinguanót a csizmám réseiből egyből rohantam segíteni felhúzni a dingiket a fedélzetre. Ahogy teltek a napok teljesen megszoktam a hideget itt a világ nagy hűtőszekrényében és a legtöbb esetben már nem vettem kesztyűt, puszta kézzel amúgy is sokkal jobb fogni a köteleket. Számomra is meglepően gyorsan megszoktam ezt a klímát. Láttuk a föld déli jégsapkáját, amit máshol csak gleccsereknek hívnánk, itt viszont a fagyott édesvíz tízezer kilométeren át egybefüggő gigászi egésszé válik és a szélei lassan ropognak bele az óceánba. Alkalmam volt megnézni az idegen déli égboltot a maga teljes pompájában. Láttam mindenféle és fajta képviselőit a sarkvidéki táplálékláncnak. Miközben elkezdtek kibomlani az összefüggések megszerettem ezt a helyet, amihez fogható nincs máshol. Ebben a forgatagban már nem maradt időm semmi másra, örültem annak is, hogyha a képeket át tudtam menteni egy „üres” fél órában a számítógépre. Tegnap délután az átkelésre készülve kifeszítettük a biztonsági köteleket a fedélzeten és most már újra a Drake átjáró végtelen hullámvasútjában hajózunk észak felé. Az alkonyatban átkeltünk az Antarktisz kapuin az Anvers Island mellett és a sötétség beállta előtti utolsó fél órában még öt bálnát számoltam meg, sorban jöttek szembe velünk észak felől. Az őrségek, amiket a kontinens elérésekor felfüggesztettek újraindultak, úgyhogy hamarosan megint teljesen szétzilálódik majd, hogy mikor van nappal és mikor van éjszaka. De mondják is, hogy egy hajón mindig reggel van, hiszen valamelyik őrség mindig éppen kel fel.
Rengeteg minden érik bennem, amit meg akarok majd írni, ahogy sikerül lassan feldolgozni az egészet. Nagyon furcsa most még belegondolni, hogy létezik a külvilág, amiről semmit sem tudok és ti ott vagytok benne. Furcsa hogy dolgok történtek odakint, amíg idebent a nappalok és éjszakák végtelen lassított felvételként kúsznak csak előre, úgy ahogy a gleccserek folynak az óceánba, vagy ahogy a bálnák hatalmas teste egy örökkévalóságon át ível végig a felszín piciny sávján. Mi volt ez a hely? Hol voltam? A Föld nevű bolygó volt ez még egyáltalán? Hamarosan meg tudok majd osztani képeket is róla. Addig is bízok a minél simább átkelésben és hogy sikerül megpillantani hazafelé a Horn-fokot. Jelentkezem majd Ushuaiából. Üdvözlet az Európa fedélzetéről!
