Miután a napfelkeltét nézve kifutottunk Buenos Airesből, kilenc órán át buszoztunk a nagyjából 700 kilométerre lévő Cordóba tartomány központja Cordóba városa felé, ami az Atlanti óceán és az Andok között félúton terül el, a határán annak ahol a nagy keleti síkság először találkozik az első nyugati dombokkal. Vonalzóval húzott egyenes autópályák futnak a teljesen lapos vidéken. A világ egyik éléskamráján haladunk keresztül. Az itt termő friss zöldségek egy része utat talál a magyar szupermarketek polcaira is, amikor az északi félteke földjei nem bírják maguktól ellátni az ott lakó milliárdokat. Nem is szoktunk belegondolni, hogy ezen a módon mindannyian kapcsolatban vagyunk a pampák zsíros földjével. Most azonban közvetlenül szívhatom magamba a déli napfényt és nincs rá szükség, hogy bonyolult biokémiai folyamatok előbb padlizsánná alakítsák át, hogy utána a bennem élő vegyi üzemek alakítsák vissza újra hővé. Az út mellett sok marha és ló legel, de látunk néha szabadon kószáló magányos állatot is az autópálya mellett. Ahogy közeledünk végcélunkhoz a házak falai újra megtelnek a megszokott színes és izgalmas graffitikkel.
Cordóba tartományáról (ami önmagában majdnem kétszer akkora mint Magyarország) a leírások szerint közismert, hogy az argentín művészeti és kulturális élet fontos központja. Mikor farkaséhesen leszálltunk a fülledt párában úszó és délutáni sziesztáját töltő városban kételkedtem egy kicsit benne, hogy lesz-e lehetőségünk turistaként ebből a kulturális hírnévből bármit megtapasztalni. Itt nyár van, nyár van, nagyon nyár, az a nyár, amikor az emberek Kapolcsra mennek és a Balaton partján hűsölnek. Ráadásul, mintha csak egy űrhajóról dobtak volna le, abban sem voltam biztos, hogy mit is jelentsen az, hogy helyi művészet. Európán kívül utazva gyakran megfigyelem magamon, hogy tanulmányaim során valójában milyen mélyen is kondicionáltak egyfajta európai kulturális felsőbbrendűség tudatra, amit ráadásul régiség fétissel is átitattak. Annak ellenére, hogy eddigi tapasztaltaim sokszor szögesen ellentmondanak az ilyen fojtogató kultúrsznobizmus kolonialista toposzának, valószínűleg olyan erősek maguk a minták, hogy az ilyenkor megmozduló finom, de világos ellenálláson előbb át kell löknöm magam, hogy el tudjam kezdeni élvezni a másszerűség varázsát. Én már elég tapasztalt vagyok a saját működésemmel kapcsolatban, de mindenkinek aki messzire utazik azt javaslom, hogy kezdje egy önvizsgálattal és próbálja meg elengedni azt ami, hátráltatja abban, hogy kapcsolódjon a körülötte lévő világhoz. Az ebbe tett erőfeszítésnek előbb-utóbb meg lesz a jutalma.
A délutáni megérkezés után gyorsan valami ételt kellett kerestünk. Számomra meghatározó a mindennapokban, hogy nem ehetek semmilyen gluténes ételt. Akiket nem érint azok sokszor nem is tudják, hogy ez mit jelent. Azt vettem észre, hogy egyesek csak a glutént kísérő furcsa divathullámmal találkoznak, és ez alapján próbálnak egy sokunkat érintő problémát nem tudomásul venni. De mit is érdemes erről tudni? Én is lassan raktam össze, amikor az öt évvel ezelőtt erőssé váló tüneteket már nem tudtam tovább a szőnyeg alá söpörni. Egyre gyakrabban voltak fájdalmas gyomorgörcseim, és amikor elmúltak, akkor velem maradt a kényelmetlen puffadás. A mindennapokban sokszor szélsőségesen váltott a bélműködésem a hígfosás és a székrekedés között. Az orvos, miután heteken át zajló vizsgálatokban sok mindent kizárt, egy bódításos gyomor- és végbéltükrözés után megállapította, hogy nem tudja megállapítani, hogy valójában mi a bajom. De valami egészségtelen folyamat zajlik, ami lehet akár kezdődő cöliákia is (ez a gluténérzékenység egyik súlyosabb problémákat okozó fajtája), aminek a lényege az, hogy a búzában, a rozsban, vagy az árpában jelen lévő glutén nevű fehérje gyulladásokat okoz a belekben, és idővel teljesen tönkreteszi a bélfalakat. Az egyetlen dologgal, amit tehettem, hogy megpróbáltam elhagyni minden olyan ételt, amiről tudtam, hogy ezek közül bármelyiket tartalmazza. Néhány hét alatt sokat javultak a tüneteim, de nem múltak teljesen el. Kiderült, hogy a glutén az arra érzékenyeknél már egészen kis mennyiségben is problémát okozhat. Mindenkinél egyedi, hogy mi az a mennyiség, amit még képes tolerálni. Mit jelent ez nálam? Ha ugyanabban az olajban sült a hasáb, mint a búzás zsemlemorzsába panírozott rántott sajt, azt nagyon erőteljesen megérzem. De ha valaki azzal a késsel nyúl a vajhoz, amivel gluténes kenyeret kent, az önmagában nem biztos, hogy gondot okoz. Sajnos azonban minden ilyen keresztszennyeződésből egy adott 48 órás időszakban benyelt glutén hatása összeadódik és abban a pillanatban ahogy átlépem a saját határomat azonnal nagyjából négy-öt napig tartó érzékelhető gyulladás kezdődik. A laktózzal ellentétben a glutén “megemésztésére” nincsen “tabletta”, mert az emberi szervezet alapból sem bontja részeire, hanem csak átfolyik rajta. A hőkezelés a kovászolás nem bántja és a 40 fokos fermentált alkoholokon kívül jelen van mindenben ami valaha búzát látott.
Argentínában egyébként nagyon is tudják és értik, hogy ez mit jelent. “Sin T.A.C.C” jelzést azok a bolti, vagy konyhán készült élelmiszerek kaphatnak, amik semmilyen formában nem szennyeződtek gluténnal. Az éttermekben tudják, hogy mi a keresztszennyezés és hogy hogyan szabad elkészíteni és felszolgálni a mentes ételt. Olyan szigorúan veszik és olyan alaposan át lehet beszélni, hogy mit és hogyan készítenek el, hogy mindenki, aki ismeri a saját működését az egyértelműen el tudja dönteni, hogy mit vállalhat be és mit nem. 10-ből 10 pont Argentínának!
Így aztán a tápióka keményítőből készült helyi pogácsával, “chipas”-sal enyhítettük éhségünket és a helyi kézműves vásár mellett találtuk meg a legkellemesebb “Sin T.A.C.C.” helyet amiben eddig Argentínában voltam. A nyári meleg estében a gluténmentes sörömet kortyolgatva néztem a “Dos en la ciudad” plafonjára felfüggesztett különféle színes hátterekből előtűnő szemeket ábrázoló festményeket, amik jó indulatú megértéssel figyeltek minket, miközben két megtermett hölgy lassan hömpölygő és biztos dinamikával dolgozta fel a megrendeléseket. Közben nagyon kellemesen ambientre remixelt latin és észak-amerikai pop és rockzenék szóltak.
A piac, az éjszakában igazi kavalkáddá változott. Sok izgalmas portéka került elő, voltak bőrművesek, maszkok, hangszerkészítők, akik folyamatosan átjártak egymáshoz jammelni, amit mi a városon átfutó folyócska partjáról hallgattunk. Egy kihaltabb utca felé fordulva megtaláltuk a régi épületekkel teletűzdeld koloniális negyedet is. A főtéren pedig találkoztunk Mafaldával az Argentín képregényhőssel, akinek őszinte ironikus reflexiói a világra leginkább Kázmér és Hubát juttatják eszembe.
Cordoba és a Jezsuiták
Fontos adalék a városhoz, hogy egész története sorén jelentős jezsuita központ volt. Hatalmas rendházuk, a Manzana, uralta a város korai történetét és ma is, az első Argentínában alapított egyetem campusa, ezen túl pedig a világörökség része. A várost az Andok túl oldaláról Peruból érkező spanyolok alapították 1573-ban. Ők építettek a katedrálist is, ami kellemes menedékül szolgált számunka a másnap reggel kezdődő eső elől. Furcsa lehetett, itt élni és látni, hogy a saját istenüket magukkal hozó spanyolok ezen kis folyó által lekanyarintott védett földnyelven egy soha nem látott méretű kőépületet húznak fel a római Il Gesù – a jezsuiták központi temploma – mintájára. A templom és az aranyozott belső tere reneszánsz és barokk stíluselemeket mutat, belül gazdagon díszített. A kupola csegelyekben lévő szentek és a laterna nyílása körül lévő hegyek relief szerűen falakhoz rögzített „sziklái” mintha kézzelfoghatóbbá tennék a környező vadont isten házában. A főhajó boltozatát borító freskók összetett ikonográfiai újításokkal vannak tele, számot tartanak további érdeklődésemre is. Így a leválás Európáról már ebben a korai koloniális időszakban is érezhető. A stílusában abszolút kvalitásos gyönyörű reneszánsz festmények méltó kortársai az európai mestereknek a kéztartások az arcok a témák azonban már egy új világ monumentalitását sugallják a hatalmas spanyol birodalom és az inkák útjának metszetén.
Maga a Manzana, a Jezsuiták régi rendháza, kívülről inkább egy erődre hasonlít. A farsang hétfőn kitartóan szakadó esőben kevés látogató van. Megtekinthetjük a régi üléstermet ahol ma már a doktori védések zajlanak. Nagyon jó térkép és metszet kiállításuk van, ami Argentína nemzeti születésén túl érzékenyebb témákat is felvet: láthatunk rajzot Kolumbusz Kristóf első partot éréséről, vagy az utolsó Inkának (Inka alatt magát az uralkodót értették, a birodalom kecsua neve Tawantinsuyu volt) a megrázó kivégzéséről. A kis múzeum legkiemelkedőbb tárlata azonban kétségtelenül a könyvgyűjteménye. Már a könyvnyomtatás első korszakából a XV. század végéről több tucat könyvük van. Zseniálisak a XVII. századi biológiai atlaszaik, de legnagyobb büszkeségük a tíz kötetes 1645-ös párizsi poliglott (több nyelvű) biblia egyik súlyos példánya.
Kifordulva az”erődből” beleborzongok, hogy mi mindennek lehettek szemtanúi ezek a falak amikor még Loyolai Szent Ignác inkvizítorai igyekeztek minden rendelkezésükre álló eszközzel érvényt szerezni a katolikus anyaszentegyház teljes felsőbbrendűségének a spanyol korona sokféle alattvalói között. Ha nem úgy történik meg a felvilágosodás, ahogy végül megtörtént, akkor könnyen lehet, hogy ma ezek a rendházak lennének a világ tudásának őrzői Hárún ar-Rasíd modern kori inkarnációinak fundamentalista technokráciájában.
Egy nagyon kriptikus félmondat hatására azonban még egy csomó mindent előástunk Orsival a cordóbai jezsuitákról. Orsi váltig esküdözött, hogy a későbbi pápát valamikor valamiért elküldték vidékre Buenos Airesből de ötlete sem volt arról, hogy hová. Azonban a The Atlantic 2015-ben megjelent életrajzi írása “Where Pope Francis Learned Humility” vagyis “Ahol Ferenc pápa szerénységet tanult” beszámol arról, hogy az egyébként is kibírhatatlanul arrogánsnak tartott papot rendtársai, annak túlzottan konzervatív nézetei miatt, végül Cordóbába száműzték, ahol nem mondhatott misét, hanem pusztán gyóntatóatyaként volt kénytelen ténykedni. Ennek a törésnek a következményeként történhetett meg, hogy Bergoglio lett az első valamikori jezsuita, akit pápává választottak. A rend tagjait egyébként tudatosan nevelik arra, hogy elutasítsák a vezető tisztségeket az egyházban, de az erre rálátók szerint a ferences csuha csak álca, a pápa gondolkodásában ízig-vérig jezsuita maradt. Megosztó személyisége, magyar szemmel egymásnak ellentmondónak tűnő politikai cselekedetei (egyszerre támogatja a menekülteket és az ellenük ágáló miniszterelnököt), egész politikusi lénye pont a Cordóbában át élt krízisben nyerhette el végleges formáját. Milyen az a város, ami először teremtett latin amerikai pápát?
A cordóbai kultúráról
Amit ezeken a klasszikus világörökségi és történelmi emlékhelyeken túl láttunk belőle az alapján a város sokszínű és nyitott. A fokozatosan dzsentrifikálódó nyugati részeken kutyát sétáltatnak, kávézókban ülnek, és úgy tűnik, hogy bioboltokban vásárolnak. Tömegek ülnek a parkokban. Feltűnően sok a fiatal, ők bandáznak, ismerkednek vagy sportolnak. Az ebédünket egy csodálatosan eklektikus, festményekkel és különböző kultúrákból vett béke szimbólumokkal kirakott zöld oázisként ragyogó helyen kaptuk egy végtelenül kedves hölgytől.
A város múzeumi negyedében a XIX. századi argentín művészeten túl is van mit látni. A kortárs képzőművészeti múzeumban három erős kiállítást is láttunk. Az első Cristian Mohaded: Protomorfosis a forma megszületése előtti formátlansággal foglalkozik, a teremtés aktusával. Ruben Grau: El Silencio Ve (“A csend lát”) a csend különböző formáit járja körbe. A különféle zajok, zenék, sőt a téglaként a polcon nehezedő könyvekben rejtőző felesleges szavak lehúzó súlyának narratív börtönéből mutat kiutat, az érzések hangok nélkül is megmutatkozó feszült mélységeit domborítva elénk diorámák szobrok és térinstallációk formájában. Alvaro Izurieta Antológiája pedig egy furcsa ló-ember lázas vágyait tárja elénk kentaurokkal, amazonokkal, Gaugainnel és rengeteg meztelen nővel.
Egy kicsit arrébb szinte észre sem vettük ahogy egy régi Erzsébet téri Gödörre emlékeztető üvegtetőn keresztül egy óriási közösségi akcionista, legalább 50×30 méteres absztrakt alkotás képe sejlett fel alattunk. Gyorsan megkerestük a bejáratot és utána jártunk, hogy mi ez a szó szerint “underground” hely és csalódtunk. A város élő szövete mutatta kicsit jobban meg magát. Lent a házak falai helyett kartontáblákra tolt graffitik, helyi grafikusok különböző eseményekre készített plakátjai, a fotóművészeti iskola egy kiállítása várt minket. Láttunk még egy furcsa önmarcangoló tárlatot is az egóval való megbírkózásról. Ez egyébként egy klasszikusan Argentin téma, hiszen az önironikus vicc is így szól: Hogy hal meg az argentin? Lezuhan a saját egójáról.
De ahogy a délután újra kisütő napfényben sétáltunk nem “csak” művészetet találtunk. Hatalmas nyílt zöld ligetekben sétáltunk aztán a csődbe ment egykori állatkert helyén megtaláltuk a biodiverzitás parkot, ahol nemrégiben természetvédelmi és környezettudatossági projektek indultak. Mikor az ingyenes regisztráció után szóba elegyedtünk a segítőkkel, ezekről nagyon kedvesen meséltek is nekünk. Kiderült, hogy az árván ott maradt bagoly végre saját sötét helyet kapott ahol nem piszkálhatjuk tovább, az erkélyről mentett ocelot kölykök felnőttek és már csak a gondozójukhoz próbálnak odadörgölőzni és dorombolni, egy harkályuk pedig minden délután fellelhető a régi tükörszobánál, ahogy élénken vitatkozik saját magával. Nagyon fontosnak tartják az állat-ember kapcsolatok egészséges határának meghúzását az állatok antropomorfizálása helyett embertől független élőlényként való kezelését. A vadon élő állatok életébe való minimális beavatkozás elvét vallják, mint egy egészséges bioszféra fenntartásának alapvető feltételét és nem félnek ezért dühös argentin szülőkkel vitatkozni azon, hogy miért nem láthat a gyerekük a parkban ketrecbe zárt oroszlánt. Sőt az összes régi, ma már üres kifutó ketrecét lefűrészelték és ezek a nyitott ketrecek a szabadság, a szabad átjárhatóság, az összeengedés és keveredés szimbólumai lettek, méltóak a park filozófiájához és Cordóba városához, amit ugyan korábban, úgy tűnik, hogy méltatlan módon hírből sem ismertem, ám most már őszinte hálát érzek amiatt, hogy utam során végül ide is eljutottam.
