A narratívám lassan kezd feloldódni a hegyben. Ó, de narratíva nélkül nehéz történetet mesélni, úgyhogy el nem tudom képzelni mivel szolgálhatok helyette? Talán megpróbálom elmesélni, hogy mi is történik itt reggelente, jó? A hegyi levegő kicsit megzavarta a biológiai órámat, úgyhogy amióta itt vagyok napfelkelte előtt ébredek. Mivel a hálózsákon és a takarón kívül ilyenkor még hideg van, ezért az egyetlen ésszerű dolgot csinálom. Bambulok ki a fejemből és várom, hogy végre kezdjen valamit magával a nap. Mivel a napkelte csak 6:45 körül várható, ezért 6:20 felé, amikor már magamhoz tértem és unatkozok jól felöltözök és kiülök nézni a hegyek kontúrjait és vacogni egy picit. A napot azzal az őt megillető megkönnyebbüléssel és lelkesedéssel köszöntöm, mint százmillió éven át emlős őseim tették. Ahogy árad a melegség leülök reggelizni, általában főtt tojást csapatival(keletlen lepény). A hegyen a turistaházakban, amúgy mindenféle európai ételt is lehet kapni. Egyszer megpróbáltam egy sült krumplis olajban sült tekercset enni, de ettől, először amióta itt vagyok a gyomrom furán érezte magát. Úgyhogy gyorsan elhatároztam, hogy maradok a klasszikus nepáli ételeknél. Erős gyanú ébredt bennem, hogy a trópusi területekre látogató északi turisták azért panaszkodnak állandóan gyomorrontásra, mert a helyidegen ételeket eszik a sokcsillagos hoteljeikben.

Reggeli után újra össze kell pakolni a hátizsákot. Most már mindennek meg van a bejáratott helye, úgyhogy automatikusan, sorrendben rakom be a dolgokat. Van egy iszonyú meleg pulcsim, azt még nem használtam, ez van legalul. Oldalt fordítva mellé gyömöszölve a laptop. Erre jön a hálózsák és a törülköző. Utána az apróságok, töltők és a papucs egy rétegben, majd a legtetejére a ruhák. A hegyen a papucs létszükséglet. Nem akarsz ugyanis még egy cipőt magaddal vinni, mert a súly kulcsfontosságú, amikor naponta valahol 500 és 1000 méter között mész felfelé. Viszont amikor odaérsz ahol aludni fogsz az első dolgod kilépni a túrabakancsból. Egy jó, könnyű, de tiszta műanyag papucs a hegyvándor legjobb barátja, ugyanis, ha olyan szerencsében részesülsz, hogy meleg vízben zuhanyozhatsz, mint én ma, akkor utána ráadásul gyorsan is szárad!
Az oldalzsebekbe olyan dolgok kerülnek, mint esőkabát, sapka, sál, kesztyű, ivóvíz. A vizet egy mozdulattal elérhetővé tettem. Hoztam ugyan magammal víztisztító tablettát, de a hegyen 250 forintért mindenhol hozzáférhető, úgynevezett „biztonságos víz” („safe water”), amit literben kimérve adnak. Az ezüstklóros tisztítótabletta íze, egyébként csak enyhén érezhető, de azért megmarad az ember szájában. Most azt csinálom, hogy egy üveg vizet veszek, egyet pedig fertőtlenítek.

A kabát keresztben kilógva az egész hátizsák tetejére kerül(25 plusz 4 literes) és az egészet pont be tudom csukni. Az útlevelem, pénzem és túraengedélyem egy vízhatlan tasakban van. Eddig egyébként felhővel, köddel találkoztunk, de esővel nem. Ma például 2000 méteren felhős idő volt és ahogy vissza-vissza tekintgettünk a mai úton láttuk, hogy a tegnapi panziónk egész délután ködben volt. Teljesen magasság függő, hogy milyennek éljük meg az időjárást.

Miután túlesek ezen a szertartáson elkezdődik a fel és le. Általában, ha az ember elindul akkor ezzel a két iránnyal szembesül, és az emelkedők és leejtők sokáig tartanak. A kisebb szintkülönbségek csak egy negyedóráig, a hosszabbak egy-két órás emelkedések vagy ereszkedések is lehetnek. Amit itt nem lehet csinálni az a kapkodás. Az elején mindig kifárasztottam magam amikor már közeledtünk a célhoz, vagy amikor úgy éreztem, hogy gyorsan túl akarok lenni egy szakaszon. Később keservesen megbántam az elpazarolt energiát. Aztán megtanultam, hogy mindig csak a következő lépésre szabad koncentrálni. Egyszerre egy lépés, különben kifárasztom magam vagy hibázok.

Az ember óriási energia befektetéssel lassan csúszik át a tájon. Reggel általában belátjuk azt a távolságot, amivel egész nap küzdeni fogunk. A lassúság a monoton végtelenség érzését adja, és a könnyebb szakaszokon az ember elmerül a tájban. Ahol nem tudja a szemét levenni onnan, hogy hova lép, ott a fülével szívja be az élményeket. Az állatok, a folyók hangja, vagy épp a teljes csend belém mászik és elmos mindent. Sokszor ha végre felnézhetek új dolgok nyílnak meg a tájban. Új völgyek, új perspektívák. A hegyek között állandóan áramlanak a felhők és változik a fény és a szél. Ó, de még mennyire, hogy változik.

Ez a megváltozott ritmus az, ami után nem érzek már magamban narratívát, nincs történet, csak millió lépés. Van amelyik nehezebb van amelyik könnyebb. Van amelyik rozsdás és van amelyik rugalmas. Vannak óriási lépések, és picik. Bizonytalanok, amikor valamiért megmozgat a táskám súlya és biztosak, amikor határozottan irányítok. Van egy bambusz botom, ami meghosszabbítja a kezem és van egy bakancsom, ami viszi előre a lábamat.

A narratívám így ha valami, hát epikus. Miriádnyi kis lépés szövi ezt a Himaláján átívelő eposzt, a napok sodrása egy-egy ének a nagy történetben. Bár a részletek elvesznek, de minden nap dallama egyedi és azt hiszem ezekben a ritmusokban tudom csak megfogalmazni majd, hogy mi is történik velem.

Ma a táj emberibb lett eltűnt a hegyek láncának hidegsége. Ma farmokon mentünk át és sok sok állatot láttam. Ma rákacsintottam egy bölényre, hogy állítsa meg az utánam trappoló koreaiakat és segítsen, hogy visszaszerezzem a táj csendjét, persze a bölény bagózott rám. Ma lassú lehettem és lusta, mert ma egy könnyű nap volt amit puha felhők fedtek be és egy zúgó folyó kísért ötszáz méterrel alattam. Ma a naplemente lassan halványodott és párával vonta be a zöld dzsungellel borított hegyeket. Ma igazán megéreztem, hogy egy mesében vándorlok.