(szóval, úgy tűnik, hogy 2-3 naponta lesz internetem a hegyen is… a vendégházak némelyikében ahol alszunk van és ma is van, úgyhogy az első napi élményt feltöltöm… viszont annyira lassú, hogy képeket nem fogok tudni felrakni amíg le nem értem, akkor majd rakok fel mindenhez… rengeteg képet csinálok, gyönyörű)

Reggelre minden felhős lett. A változékony tavaszi idő, ide is betette a lábát, a helyiek meglepetésére, mert ez ilyenkor nem jellemző. Nem kapkodtunk a mai indulással, mert ez volt a bevezető napunk, úgyhogy csak 10-kor indultunk el Pojharabol. Túravezetőm, Ram egy ismerőse vitt fel minket kocsival Nayapulba (1070 m), a védett terület bejáratához. AZ egy órás út alatt szótlanul ültem a hátsó ülésen és a tájat bámultam.

Ram egy kicsit össze-vissza ember, közepes angoltudással és sok félig érthető történettel. Neki is, mint a legtöbb tútavezetőnek megvannak a bejáratott megállói. 34 éves és nem akar örökké sherpa lenni. A vezetők általában egész évben dolgoznak. A legtöbb munkájuk szeptembertől decemberig és márciustól júniusig (a monszunig) tart. A fő szezon a hegyen most kezdődik, mivel rengeteg kínai túrista érkezik a kínai újév miatt.

A belépés a területre két ellenőrzőponton át történik. Először az általános túra engedélyemet(TIMS) ellenőrzik és a vezetőm igazolványát is elkérik, majd beírnak minket egy nagy könyvbe, mint új csoportot. Ha esetleg eltűnnénk ez még hasznos lehet. A második ponton az Annapurna védett területre szóló engedélyem kerül bemutatásra. Nepálban három fokozatú skálán védik a természetet. A leggyengébb a Nemzeti Park ami, ahogy elmesélték nagyjából megfelel annak amit nálunk is jelent. A védett terület (Conservation Area) sokkal szigorúbb szabályokkal rendelkezik. A lakosoknak egy fa kivágásához is komoly bürokrácián kell végigküzdeniük magukat. Ha egy ragadozó betéved hozzájuk, akkor nem bánthatják. Az éttermeknek a terület igazgatóságával kell engedélyeztetniük a felszolgált ételeket. Szóval elég kemény megszorításokat jelent, cserébe viszont egyszercsak eltűnik a szemét.

Ram a természetvédelem élharcosa. Minden harmadik mondatában a természet és a védeni szavak jönnek elő furcsa rendezetlenségben. Az élővilág megőrzésének nehézségei ebben a fejlődő országban sokkal feltűnőbbek, mint nálunk. Amikor embertömegek nem rendelkeznek vezetékes vízzel, amikor a legfőbb cél a szegénységből való kiemelkedés, valahogy, mindenáron, bármi áron, akkor az ember szeme nem a környezetével van elfoglalva. Na meg a távoli gazdagoknak a csillámporos álmai is belemásznak a szegényebbek életébe is és hajszolják őket előre. Nepál ebből a szempontból szerencsésebb. Egyrészt nincsenek hipergazdag tömegek, mint Indiában. Másrészt az emberekben van egy egészséges pragmatizmus, a kultúrájukban egy megtartó erő, ami miatt nem esnek egymásnak és ami miatt szűkös határaikon belül de próbálnak építkezni.

A vizsgákkal töltött január után furcsa újra egy több mint tíz kilós táskával nekivágni az útnak. Az első kilométerek lassan telnek. Egy folyót követünk felfelé egy völgyön kersztül. Az első szakaszon még autók is járhatnak, de kevés van és csak néhány lusta turista, viteti fel magát az első faluig, hogy onnantól ők is a gyalogösvényre váltsanak. Fel-egyenesen, fel-egyenesen. Az út porzik, ha elhúz mellettünk valaki. Itt még sok a bölény és amikor megállunk ebédelni a szokásos dhal-batom mellé igazi ínyencséget kapok. A török „aludttejhez” az ayranhoz hasonló (aki még nem ivott az szigorúan zarándokoljon el az első török étterembe és kérjen egyet), de sósabb, friss bölénytejből készült, a tudatlanok számára „yoghurt”-ként reklámozott ital tömény gyönyör, és a hegynek induló legjobb barátja. Felfrissít és energiát ad, jót tesz a gyomornak és finom! Mi kell még? Sajnos feljebb ezt már nem adhatjuk át magunkat ennek az élvezetnek, mert ott már nem élnek meg bölényék. Amúgy szép nagy állatok, jókat horkantgatnak miközben az ember megy el mellettük.

Utána olyan állatokba botlunk, akik a hegy legnyilvánvalóbb lakói, és akikről mindig csak regényekben olvastam, s érthetetlen módon nem raktam össze a fejemben mielőtt megláttam őket, hogy nekik bizony itt kell lenniük. Ők az ösvények forgalmi dugóinak legfőbb okozói a makrancos teherhordók az öszvérek. Na jó persze ez így nagyon hangzatos, csakhogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy naponta kétszer szembejön veled 10 öszvér. Menetrendszerű szállítás van a hegyen a sok-sok turistát el kell látni minden elképzelhető földi jóval. Az öszvér csapatok nagyjából 20 percenként indulnak a lenti parkolóból. A legelső nyakában kolomp. Körülbelül 10-20 állat indul neki egyszerre, hátukon, csomagok, gázpalackok, pokrócok, minden elképzelhető tárgy és eszköz. Mögöttük egyetlen hajcsár, aki az időnként leragadó állatokat botokkal és kövekkel dobálva, káromkodva indítja újra útnak. Amikor a lentről jövők keresztezik a szembe jövőket, az mindig feszült pillanat, az állatok fújnak morognak egymásra. A hegyi kirándulás igazi csodája, hogy sosem tudod mi következik a kanyar után. Újabb és újabb meglepetések várnak, néha fennsíkok, néha lélegzetelállító panorámák. Ahogy folyamatosan kanyargunk felfelé, mint a rózsa szirmai, nyílnak ki az újabb és újabb, egyre magasabbra hágó hegyoldalak. A dombtetők elmerülnek a párában és hirtelen elkezdem úgy érezni, hogy íme, ennek sosem lehet vége, a sziklafalak a végtelenbe nőnek, rendületlenül kúsznak felefelé. hogy megérintsék az eget, végül összekötve azt a földdel. Ott a csúcsukon ahol laknak az istenek és oda halandó nem juthat el, mert ez az út csak az örökkévalóságban járható meg.

A falu ami az előbb még a távoli domb tetején volt, most már alattam terül el. Mikor eljutunk a faluba, ahol Ashok útmutatója szerint először aludnunk kéne, még csak délután három óra van, így Ram rábeszél, hogy vágjunk neki egy nagy emelkedőnek és akudjunk feljebb. Nos van az a része a Gyűrűk Urának, amikor Frodóék egy végtelen lépcsőn felmásznak Cirith Ungolba, átkelve a sötét birodalom, Mordor határait védő hegyeken… Ma egészen közelről megélhettem ezt az élményt. A végtelenül hosszúnak tűnő mászás a délutánban hosszadalmas és szaggatott volt. A kőlépcsők amiken felfelé haladtunk töredezettek és kanyargók voltak. És nagyon nagyon meredekek. Ráadásul időnként egy csapat öszvér állt rajtuk, mert a főnökük leült pihenni kicsit. Amikor már túl sok volt elkezdtem cikk-cakkban haladni, mintha szél ellen vitorláznék, miközben hol málhás öszvérnek, hol arannyal megrakott tájfunba keveredett spanyol gályának képzeltem magam. Nagyon nehezen jött el ennek, a fanatikusok szerint bizonyosan jellemépítőnek nevezett tapasztalatnak a beteljesedése, de aztán egyszercsak mégis elértük a kis házakat a domb tetején és megérkeztünk Ulleribe. Itt, Frodóékkal ellentétben, ránk esti szállás, és nem egy hatalmas gonosz pók várt. Miután kinyűjtóztattam a tagjaimat megnéztem a lépcsőnket a térképen és mint kiderül több mint 500 méter szintet emelkedtünk miközben másztunk rajta. Így most már 2020 méteren írom soraimat az éjszakában. Úgy érzem első napra szép kis út ez. Könnyű lesz aludni egy ilyen mászás után.