Épp nincs áram. Még szerencse, hogy a számítógép eleme működik. Itt ülök a sötétben a egy fejlámpával a fejemen és gépelek. Áramot meghatározott időben kapunk. Ma csak késő este jön vissza. Az internet attól függ, hogy a könyvtár nyitva van-e akkor amikor van áram, ugyanis a könyvtárból tudok wifit szerezni. Remélem holnap lesz ilyen óra és akkor fel tudom tenni, amit eddig írtam és fotóztam. Rendesen náthás vagyok, amióta elindultam Magyarországról, de fojtogató száraz köhögés is kerülget amióta itt vagyok. Nagyon remélem, hogy ez még a nátha és nem valami allergia mert az eléggé megnehezítené az életemet a következő időre és keresztbe is húzhatja a terveimet.
Ma volt az első napom a suliban. Izgalmas volt. Itt 10-kor kezdődik az iskola. Bementem a tanáriba megkérdezték ki vagyok, amit el is mondtam. Határozottan. Határozottabban, mint ahogy éreztem magam. Az lett a vége, hogy azt szeretnék, ha angol órákat tartanék. A gyerekek egy három szintes épületben vannak sok a nyitott tér, a tantermek is nyitottak, szükség is van a természetes fényre. Az osztályok nem úgy vannak beosztva, mint nálunk, hogy csak életkor szerint, hanem képesség szerint is. Azt hiszem ezt még nem értem teljesen. Próbáltam megkérdezni a rendszert, de minthogy mindenkinek teljesen természetes az egész, ezért nem igazán értik, hogy mi a kérdésem. Nem is tudom, hol olvastam, hogyha hirtelen eltűnne az összes ló a világról és nem maradna róluk képes emlék sem, csak szöveg akkor nagyon nagyon sok könyv megértésével bajban lennénk, mert bár rengetegszer szerepel bennük ló, nem felételezik, hogy a kívülálló számára is le kéne írni, hogy mi is az (talán Vonnegut volt). Több ilyen eltűnt lóval is szembesültem, úgyhogy néha kicsit bizonytalan leszek a leírásban.
A gyerekek körében a népszerűségi listát én vezettem a mai napra. A nevem megjegyezhetetlen a számukra. Az övéik is nekem. Majdcsak lesz belőle valami. A „hángeri” nepáliul is „hángeri”. Az Andrásra meg valami nagyon vicces rímelhet. Mert jókat nevettek. Főleg a nagyobbak. 5 és 11 éves kor között vannak. Az 5 évesek még simán elalszanak foglalkozás közben. Az összes pici, amikor meglátott, nagyon lelkesen elkezdett „Namaste”-zni én visszaköszöntem és ezt játszottuk egy pár percig.
Reggel megnéztem az első órát. Beszélgettem kicsit az angoltanárral, aki megmondta, hogy ezt az osztályt nehéz angolul tanítani mert nepáliul is alig tudnak (Nepál is egy soknyelvű ország és még majdnem mindenki beszéli a saját dialektjét otthon) No miután ezt megbeszéltük rögtön be is dobtak a mély vízbe, méghozzá, hogy tartsak nekik bemutatkozó órát. Azt sem tudtam mit kell ilyenkor csinálni, úgyhogy a vége az lett, hogy a táblára rajzoltunk állatokat és picit próbáltunk róluk beszélni angolul. Ez csak részben sikerült az osztály 2 részre bomlott, az egyik, akik próbáltak velem pár szót angolul váltani és a másik, akik a háttérben papírból mindenféle dolgokat hajtogattak. Amúgy nagyon nagyon jól! Kaptam is egy virágot, kiraktam a táblára… Ami jó volt: túl estem a tűzkeresztségen. Ami rossz szétesett az egész osztály. És teljesen szabálytalanra sikerült az egész, és biztos voltak a hátsó sorokba, akik rosszul érezték magukat.

Délutánra levontam a következtetéseket és amikor a másik osztályhoz beküldtek két órára bemutatkozni, azt csináltam, hogy miután elmondtam ki vagyok, mindenkivel végigmondattam hogy ő kicsoda. Utána kérdeztek rólam elmondtam a válaszokat és aztán az osztályban mindenki elmondta(kb 20-an voltak). Ez jó volt abból a szempontból, hogy egyben maradt az egész. Abból is, hogy rengeteg mindent megtudtam róluk. Például a kedvenc ételre senki nem mondott semmi európait vagy amerikait. Dhal, rízs, furcsanevűnemtudommicsoda, a legismerősebb pedig a tojás. A nyugati világ itt még sokkal nagyobb távolságra van az emberektől, mégha nem is ismeretlen számukra, azért idegen. Ez abban is látszott, amikor az énekeseknél már untam, hogy senkit sem ismerek, úgyhogy mondtam, hogy csak angolul éneklőt mondhatnak, mert ez egy angol óra. Michael Jackson és Justin Bieber és egyszer még Rihanna került elő, más nem. Más világ ez igenbizony. A gyerekek szüleinek nagy része földműves (farmer) az anyuka pedig háziasszony. Volt két nagyon büszke „business man” megszólalás és egy rendőr apuka. Szóval így nagyon sok mindent megtudtam a környezetről. Ami rossz volt a rendszerben az az, hogy a végén már én is nagyon nagyon untam, hát még ők. Tapasztalat: mindenkivel egyenlően bántam de közben megaludt a tej a szánkban! Következtetés: kéne még tanulnom osztályteremben játszható játékokat.

A végén elénekelték nekem a Nepáli himnuszt. Én bedugult orrommal, csak elszavaltam nekik a magyart. Félreértés ne essék, ezt ők találták ki és ők kérték. Nagyon nagyon aranyosak voltak egyébként végig. Megkedveltem őket. Holnap már lesz egy társam is, mert egy óra múlva megyünk a reptérre a hong-kongi lányért (akinek még mindig nem tudom a nevét), úgyhogy kíváncsi vagyok tudunk-e együtt ügyesebbek lenni.
Ezekután Anil már a motorral várt otthon és elmentünk egy másik faluba és utána sétáltunk egyet az erdőben. Láttunk függőhidakat és buddhista szentélyt. Most majd ebből rakok fel pár képet. Első nap azért mégsem fotózhattam az iskolások arcába, nemigaz?

Indiana Jones jellegű függőhíd 😀 a Himalája tele van velük…

Ezek a himalája alacsony részei 1500 méter magasan van a „falunk”

A vízek folyása elég szent dolog errefelé, mindent behálóznak a kanyonok és a folyók.

De tényleg!

Tessék, hogy legyen rólam is kép!

Az erdőben sétálva buddhista szentélyt is találhat az ember! Tiszta Rainbow gathering!

Mára ennyi, hogyha lesz áram, írok még! Elöljáróban. Kezd beindulni a tanítás. Most már ketten vagyunk.