Milyen az Antarktisz? Első benyomásra minden, aminek mondják. Jéghegyek lebegnek körülöttünk a horizonton, mindenféle méretben és alakban. A gleccserek a tengervízbe érnek, miközben vulkánok és többszáz méteres csúcsok magasodnak körbe. A vízben a pingvinek sebesen úsznak, és mint furcsa halak ugranak elő a hullámok közül. Gyakran megjelennek a fókák és a bálnák is. A fények hatása teljesen elképesztő, misztikus semmibe vesző tájak tűnnek fel a félhomályban, nem is mindig világos, hogy csak a képzelet szüli-e őket vagy ott vannak-e a valóságban is. Olyan alakú hegycsúcsok tűnnek néha fel a jeges fennsíkok között, amikben nem vagyok biztos hogy egyáltalán szabad-e létezniük. Erőddé váló hegycsúcsok ezek vagy hegyekké váló erődök? A mindenség tartópillérjei, ugrik be egy kifejezés, azokat látom. Lehet, hogy itt alusszák jeges álmukat az elérhetetlen déli istenek, hogy egyszer majd visszatérjenek és kiterjesszék hatalmukat az egész világra? Mordor Barad Dur-ját látjuk vagy Minas Ithil ezüst csillogását? Az embertelen vadság megigéző bűvölete ez, egy másik bolygó felszíne, óriások lakta föld, amiben védtelenül sodródik kicsi hajónk.
Milyen jó is, hogy itt van ez a rengeteg állat körülöttünk, akik teljesen otthonosan mozognak benne. Hiába a jegesen vágó minden korábbinál erősebb szél, az egész napot a fedélzeten töltöm, nem bírom levenni a szemem a látványról. A hullámok kavalkádja a földnyelvek kanyargása. Az elején teljesen meg is zavarodom, annyira gyorsan meg tud változni minden, ha más szögből nézek rá. Ismétlem, hóval és jéggel borított tájban hajózunk vulkánok között! Mi lehetne jobb ennél?
Három fajta igazán misztikus táj van ezen a bolygón, mindhárom gyönyörű és veszélyes. Az első a sivatagok mélye, ahonnan a próféták jönnek. A másik a messzi tengerek üressége, ahol a görögök szerint az emberek se nem élők se nem holtak, hanem a harmadik állapotukban vannak. Az utolsó a végtelen jégmezők fehér vászna, a befelé nézés a mérhetetlen csendben, a szibériai sámánok, a buddhista szerzetesek, az északi regék otthona. Egy olyan helyen vagyok, ahol két ilyen táj egyesül, olyan helyen, amihez fogható nincsen máshol. Vulkánokkal.
A Dél Shetland-szigetekről
Áthaladva a Drake átjáró több ezer méteres mélysége felett elértük a kontinens legkülső héját, a Dél-Shetland-szigeteket, melyeket már csak az alig hatvan kilométer széles Bransfield-szoros választ el a mélyen északra kinyúló Antarktiszi-félszigettől. A Dél-Shetland-szigeteket a kontinens szárazföldjei közül elsőként fedezte fel az ember, méghozzá egy bizonyos William Smith nevű brit tengerész, aki miután erős viharba futott a Dél-Amerika déli szélét jelző Horn fok kerülése közben, nem volt hajlandó megadni magát a nem csillapodó nyugati szeleknek és hajóját makacsul délnek fordítva, az 1819. év elején nagyjából ugyanazon az útvonalon sodródott végig, mint amin az elmúlt napokban mi magunk. Őt is ehhez a korábban még sosem látott földhöz sodorta a folyton fúvó förgeteg.
A néhány nagy és temérdek kisebb szigetből álló csoport körülbelül háromszáz kilométer hosszan nyúlik el és vulkanikus tevékenység nyomait mutatja. Ez nem véletlenül történik így, de egy hosszabb utánanézés során arra jutottam, hogy pusztán a környék mélyén lejátszódó folyamatok nagy vonalainak megértéséhez is ajánlatos lehet egy doktori diplomával rendelkezni szerkezetföldtanból. A Shetland mikrolemez ugyanis egy furcsa szilánk, amit a nagyobb Antarktiszi és a kisebb Scotia lemez határol, és bár van egy tudományos megegyezés arról, hogy egyik szélén egy ma is aktív tektonikai szubdukció zajlik, aminek a következménye a szigetekről északnyugatra található óceáni árok kialakulása, ezen túl minden más egy kicsit bizonytalan. Aki nem hiszi az olvassa el az erről szóló rövid ismertetőt.
Miért merem untatni ezzel az olvasót, kockáztatva azt, hogy elfordul tőlem? Mert ez volt az első találkozásom azzal a később újra és újra visszatérő antarktiszi élménnyel, hogy valami különleges jön szembe, amiről igazából nem értjük teljesen, hogy miért történik. A Shetland mikrolemez nekünk laikusoknak nem azért izgalmas mert egy bizonyos szűk tudományág képviselői számára bizarr és egyedi képződmény ezen a bolygón, hanem azért amilyen módon kollektívan, mint emberek reagálunk amikor szembesülünk vele. Különös és újfajta jelenség ugyanis a huszadik század közepétől a sarkkörön túli kutatóbázisok kiépülése a semmi közepén, egy kiterjedt hálózat ami az új felé igyekvő embert űző energiák tartanak életben, olyan férfiak és nők szilárd kitartása, akik végső soron azért dacolnak minden nehézséggel, hogy érezzék az ismeretlenségnek ezt az áhítatját, azt ahogy a különleges és érthetetlen dolgok itt vannak körülöttünk, mert csak ki kell nyújtanunk értük a karunkat, hogy megfogjuk őket és talán ha elsőre le is csúszik róluk a fogásunk előbb-utóbb megbirkózunk majd velük, éppen úgy ahogy gyerekként megtanulunk pohárból inni vagy felszúrni a rántott húst a villa végére. De még az is lehet hogy csodatevő gyöngyszemeket találunk itt, és a bennük lakozó dzsinnekkel kötött alkuk eredményeképpen újabb titkos vágyaink válhatnak valóra, akárcsak ősinknek miután először találkoztak a tűz szellemével, vagy pedig amikor sikerrel törték le az atom bilincseit így szabadítva ki az energiát az anyag rettenetes fogságából.
Február 25.
Pingvin sziget
Az első napon, amit ölelésében tölthettünk, nem hazudtolta meg a zabolátlanságáról keringő történeteket a világ legnagyobb vadonja. Miután a vitorlákat az éjszaka vége felé bevontuk, hajnalban elegáns jobbra kanyart toltunk a King George Island mellett, hogy aztán a legrondább ellenszélben evickéljünk tíz órán keresztül az alig húsz mérföldre lévő Pingvin szigetig. Nem tudunk egyenesen szembe menni ekkora hullámokkal, hiszen ha csak úgy nekik fordulnánk, akkor felérve a hullámhegy tetejére, majd lefelé száguldva a túloldalon a propeller feleslegesen pörögne kint a levegőbe és lelassulnánk majd elindulnánk hátrafelé, nem is beszélve arról, hogy kellő meredekségű hullám esetén a hajótest egyszerűen félbetörne, ami senkinek sem jó. Így aztán hasonlóan az ilyen irányú vitorlázáshoz, egy bizonyos szögnél nem fordulhatunk közelebb a szélhez, tehát krajcolnunk kell, azaz cikk-cakkban haladni a szél irányába. Hiába húztuk azonban be a vitorlázatot, a yardokat (keresztrudak) minden fordulónál be kell fordítanunk szélirányba. Egyrészt, hogy a felgöngyölt vásznakat ne tépje meg a szél, másrészt, hogy ezzel is csökkentsük az ellenállásunkat. Ezt körülbelül fél óránként meg kell ismételni, úgyhogy alaposan megizzadunk a nap végére. Az alsó három yard ugyanis nehéz (a fentiek könnyebbek) így legalább hárman kellünk a feszítőkötél húzásához. A nagyvitorlások emberigényes eszközök, a kapitány megálmodja az adott szélhez a megfelelő vitorlázatot és vagy tíz-tizenöt matróz ugrik azonnal, hogy az úgy is nézzen ki ahogyan kell.
Egyértelművé vált, hogy a Pingvin szigeten az időjárás miatt nem tudunk majd a part közelébe jutni. A csapat jelentős része ettől eléggé csalódottnak tűnt. Mi azt beszéltük az alaszkai sráccal, hogyha csak ennyi lenne az egész már akkor is mindent megért volna. Amikor lementem a könyvtárba és ránéztem a környék tengerészeti térképére gyorsan emlékeznem kellett arra, hogy valójában mennyire idegen vizeken járunk. A tengerfenék mélységét jelző megszokott barátságos számok helyett sok helyen csak egy fenyegető „DEPTHS (see Note)” felirat szerepelt, a megjegyzésben pedig felhívták a hajósok figyelmét, hogy a területről rendelkezésre álló adatok hiányosak, ezért a navigáció során különös körültekintés szükséges, a szórványosan jelzett mélységek pedig bizonytalanok, ajánlott azokat is fenntartással kezelni. Ezek után nem tudtam eldönteni, hogy csak furcsa brit humor, vagy véletlen egybeesés, hogy az admiralitás térképén a Pingvin sziget mellett a feltérképzettként jelölt terület egy elnagyolt pingvin alakját veszi el.
Délután folyamatosan igyekeztünk fedezéket találni a szigetek között és lassan, de biztosan haladtunk tovább nyugat felé, a másnapi lehetőségeket fontolgatva. Behajózunk egy nagy öbölbe is, ahol először láthattuk közelebbről a szárazföldi jégfolyamokat. Este felé játszottam egy kicsit a fényképezőgépem beállításaival, megpróbáltam hullámokat fotózni. Ehhez kis záridőket állítottam be magas fényérzékenység (ISO) értékkel és a leggyorsabb folyamatos elsütésre állítottam a kioldógombot.
Miután egész nap friss szélben és kitartó hidegben ténykedtem, sötétedéskor már kissé eltompulva imbolyogtam le a fedélközbe, ahol két feltűnően aktív asztaltársaságba botlottam. Az amerikaiak nagy lelkes hangja és a németek soha nem szűnő világmegfejtése könnyedén megfér egymással a kis hajón, csak egy francia lány ült megvetően nézve a szakácsok által túlfőzött halat és felháborodott értetlenséggel a hangjában kérdezte, mi értelme volt ezt a szegény állatot megölni, ha ilyen rosszul készítik el. Halála így felesleges és méltatlan, láthatóan szégyelli is magát, hogy ehhez kell asszisztálnia. Holland asztaltársam Erik egy szó nélkül megeszette az ő adagját is. Üdvözlet az Európáról!.
Február 26.
Négy erőd
Másnap újra próbálkozunk a part elérésével. A kontinens lassan enged csak közelebb magához, de igazából jól esik ez így. Nem jó az udvarlást elrontani. Reggel, amikor kilépek a fedélzetre azt látom, hogy gleccserek vesznek minket körbe, akár száz méter magasra is tornyosulva a víz fölé. Több ok miatt sem szerencsés azonban túl közel menni hozzájuk. Egyrészt állandóan repedeznek és gyakran több száz kilós jégdarabok zuhannak le róluk a vízbe. Ezt úgy kell érteni, hogy átlagosan percenként több nagy morajt is hallunk, de a vízbe szakadó jeget az esetek többségében mégsem látjuk, hiszen a csalóka méretek miatt a közelinek tűnő gleccser akár kilométeres távolságra is lehet, vagyis mire eljut hozzánk a hang és felkapjuk rá a fejünket már rég megtörtént minden látnivaló. Másrészt kapitányunk, Fosse azért sem szeret túlzottan közel kerülni, mert a vízbe mélyen nyúló gleccserek végéről leszakadó több ezer tonnás jégdarab hirtelen törhet utat magának a felszínre és jajj, annak a hajónak, ami ilyenkor az útjába kerül. Ahol viszont nem borítják gleccserek a szigeteket ott a magasba törő sziklák szabnak gátat a kezdő felfedező ambícióinak. Hogy lehet ide kijutni?
Nincs más megoldás, azokat a ritka helyeket kell felkeresni, amik egyszerre lankásak és jégmentesek is. Választásunk egy a part vonalából élesen kinyúló félszigetre esett, aminek ugyan tenger felőli csúcsában egy tiszteletet parancsoló szikla képződmény a „Négy Erőd” (Four Forts) található, ám ezeket a mélyből kinyúló karmokat a szárazfölddel összekötő rövid földnyelv a szempontjainknak teljesen megfelel. Hamar kiderült azonban, hogy ezt mások is így gondolták.
Ezen a második antarktiszi reggelen, egyre többen gyűltünk össze a fedélzeten és újfent izgatottan vártuk, hogy megtörténjen az első landolás. Az előőrs azonban rossz hírekkel tért vissza. Azt mondták, hogy olyan sokféle állat van a parton, hogy nem lehetséges úgy közéjük menni, hogy megtartsuk a szükséges távolságot. Ugyan az antarktiszi fauna jórészt félelem nélkül tekint az emberre, de ha rálépnék egy békésen heverésző pingvinre azért azt ő sem venné jó néven. Amúgy ebben az időszakban van nekik elég bajuk nélkülünk is, hiszen nyakukon van a vedlési periódus, amikor cserélődő tollazatuk megszűnik vízhatlannak lenni így aztán szegények hetekig kénytelenek a parton állva szobrozni tehetetlenül nézve a jeges vízben úszó ételt. A magukat nagy számban képviseltető medvefókák másfajta nehézséget jelentenek számunkra. Ők területi alapon védik a saját kis buborékjukat és nem szeretik, ha valaki belelép. Ha hirtelen lepik meg őket, nekitámadhatnak a betolakodónak és a harapásuk általában könnyen elfertőződik, úgyhogy a pórul járt birtokháborítót ilyenkor evakuálni kellene Chilébe vagy Argentínába. Egy ilyen baleset korán véget vethetne ennek az ígéretes utazásnak, hiszen mindannyian fordulhatnánk vissza Tűzföldre. Így aztán elfogadjuk a megváltoztathatatlant. Tovább kell várnunk.
Persze minden egyszerűbb lenne, hogyha profi hegymászók lennénk, de 35 embert ideális partszakaszokra kitenni is egy összetett logisztikai manőver. Két kis gumicsónakunk, a bevett eszköz erre a feladatra, ők „Blackie” és „ Grey” (ebből lehet sejteni, melyiknek milyen színe van). Őket egészíti ki a hagyományos kemény szerkezetű fröccsöntött dingink „Sloopy”, de nagyobb merülése miatt őt csak vízi kirándulásokhoz használjuk. A kis csónakoknak többször is meg kell fordulnia, hogy mindenki földet érhessen. Ennek zökkenőmentes és gyors lebonyolítása a kulcs ahhoz, hogy minél több időt tölthessünk odakint felfedezéssel. Ezért igyekszünk betartani egy jól kialakított protokollt.
Miután még kabinunkban a tőlünk telhető legnagyobb hozzáértéssel megtippeljük, hogy az adott időjáráshoz milyen rétegeket kell magunkra venni. Ezek után összepakoljuk a hátizsákot. Először betesszük a két kötelező dolgot: a termál pokrócot és vizet. Enélkül a csónakba sem léphetünk be. Utána berakunk további meleg ruhákat, a fényképezőgépeket és a pótakkumulátorokat. Figyelünk rá, hogy minden extra vízhatlanul legyen csomagolva. Ezek után felmegyünk a fedélzetre, ahol szigorúan a hátizsákunk alá magunkra vesszük a mentőmellényt. Fertőtlenítjük a csizmánkat és beszállunk a következő szabad csónakba. A hátizsákunkat a mögöttünk jövő kezébe adjuk, és lemászunk a kötéllétrán, majd leülünk a csónak szélére és elcsúszunk a legtávolabbi szabad helyhez. Hátizsákunkat visszakapjuk és elindulunk a part felé. Amikor partot érünk ugyanígy hátizsák nélkül szállunk ki a hajó orrából, lábunkat a hajó fara felé átlendítve a peremen, nem elesve a parti sziklákon. Odakint elkezdődik az egyensúlyozó mutatvány, mert a táska nem érintheti az Antarktisz földjét így aztán a kezünkbe kell fogni, amíg levesszük a mentőmellényt. Ezek tengeri mentőmellények, a beavatatlanok számára fontos információ velük kapcsolatban, hogy alulról a lábunk között is át kell húzni a rögzítőszíjakat, hiszen csak így tudják biztosítani, hogy ha magatehetetlenül kerülünk a vízbe, a fejünk kiemelkedjen és levegőhöz jussunk.
De a hidegvízbe esés mentőmellényben is komoly kockázatokat rejt. Az első dolog, ami könnyen halálossá teheti, az a hideg sokk hatására fellépő szívaritmia, ami szívleállást is okozhat, ez Jamie a hajóorvos szerint nagyjából húszból egy embert érint. A másik probléma, hogy az arcunkban van a legtöbb „hidegérző” idegsejtünk így az őket érő hirtelen brutális terhelés gyakran egy önkéntelen mély belégzést vált ki. Ha ez úgy történik, hogy a fejünk a víz alatt van és nem kapunk azonnal segítséget, akkor megtelik a tüdőnk vízzel és rövid távon megfulladunk. Ez egy természetes reflexünk tudatosan nem kapcsolható ki, így nem lehet úgy dönteni, hogy én majd nem fogok levegőt venni, ha beleesek. Egyébként az alig néhány fokos hideg vízben meglepő módon körülbelül fél óráig még öntudatunknál leszünk, sőt nagyjából tíz percig úszás és mozgás képesek maradunk, úgyhogy akit a végzetes sokk elkerül, az valószínűleg egy jó kis hidegzuhannyal megússza.
A nap azonban meglepő módon gyönyörűen süt, így aztán földet érés helyett a kishajókkal bejárjuk a környező öblöket. Rengeteg jég van körülöttünk, meg is fogok egy öklömnyi úszó darabkát és megnyalom. Édes. Az antarktiszi jégtömbök kevésbé merülnek el a vízben, mint távoli északi-sarki rokonaik, majdnem kéthetedük kilátszik. „Sloopy” nagyon barátságos és otthonos bárka, csak négyen vagyunk benne és jó hangulatban közelítjük meg a gleccsereket és először látjuk közelebbről egy pingvin kolónia szórakoztató mindennapjait. A földnyelvre simán ki lehetne tenni a „Megtelt!” táblát, a látkép olyan mintha a világ összes medvefókájának ebben a furcsa sarkvidéki oázisban ígértek volna ingyenebédet.
Maga a „Négy Erőd” egy ősrégi gótikus kastélyromra emlékeztet, a középen meredő fellegvárat óriási karmos ujjak veszik körbe, mintha egy hatalmas csontos tenyér görcsbe szoruló recés ujjakkal nyúlna ki a földből az ég felé. Kis csónakjainkkal tovább indulunk a parti gleccser mellett és behatolunk egy olyan öbölbe, amibe az ilyen furcsa véletleneken kívül soha senki nem megy, mert nem lenne rá semmilyen oka. A hely érintetlensége és létünk oktalansága valami mély állati emléket mozdít meg bennem, hogy utána végtelenül emberi meghatottságot érezzek. Lassan haladunk vissza az Európa felé. A jeges hajózás után jól esik az orrfedélzeten melegedni és figyelni a bálnák vízcsóváit a távolban. Az egyre tisztuló időben felsejlik a távoli Mount Friesland 1660 méter magas csúcsa.
Félhold sziget
Ebéd után újra próbálkozunk és tovább indulunk a „Félhold sziget” felé. Ez a Livingstone sziget melletti és nevének megfelelő alakú szárazföld egy átlagos nyáron argentin kutatók bázisaként szolgálna, idén azonban zárva vannak és elhagyatottak az épületek. A hajónkon lévő kutatók azt derítették ki a kapcsolataikon keresztül, hogy a helikoptereket, amikkel az itt dolgozókat szokták ellátni, kölcsön adták Ukrajnának, így is segítve hősies harcukat a betolakodó orosz agresszor ellen, így aztán ebben az évben nincs lehetőség személyzettel ellátni az állomást. A háború hatásai távoli vidékekre is begyűrűznek.
A cserkészeink körülnéztek a szigeten, és jelezték, hogy nincs semmilyen nyoma a madárinfluenzának és van elég szabad tér a szigeten, így aztán végre megindulhattunk. Ahogy közeledtünk a parthoz azt láttuk, hogy az előőrsünk csatába keveredett egy nagyon kitartó fókával, akit karjukat felemelve és kiáltozva próbáltak meghátrálásra késztetni. Az állat végül sértődötten felült egy nagyobb kődarabra és onnan nézte végig, ahogy megtettem dicsőséges első lépéseimet a déli kontinensen.
Először a partra szálló tengerész bizonytalan járásával lépkedtünk, de a szárazföld iránti kezdeti gyanakvást legyőzve hamar elkezdtük felfedezni a környéket. Milyen a Félhold sziget? Kezdeti ügyetlenségünkben először majdnem belebotlunk az úton útfélen heverő fókákba, akik meglepően hatékonyan olvadnak bele a környezetükbe. Többségük látható élvezettel szívja magába a napfényt: forgolódnak, élvezkednek, vakaródznak. Valaki meg is jegyezte a nap végén, hogy nem kerülne nagy erőfeszítésbe egy „szexi-fóka” naptárat összerakni a megfigyeléseinkből. Sokszor nagy kutyákra emlékeztetnek ahogy kiterülnek a parton, vagy ahogy játékosan verekednek egymás közt a fiatalok, néha hármasban is harcolva készülnek a valódi csatákra, amiket majd a felnőtt hímekkel kell megvívniuk.
A bázissal átellenes irányban egy nagyobb dombot látunk újabb jellegzetes szikla képződményekkel. A távolból ez is egy hatalmas ősi birodalom egykori erődjének tűnik, el is indulunk az irányába. A földnyelven kacskaringózva meglátjuk a bálnavadászok egykori cserkész hajóját és beleütközünk a mindenfelé szaladgáló pingvinekbe. Néha nem tudunk már hova hátrálni előlük, de azért becsületünkre legyen mondva, nagyon igyekszünk.
Szokatlan vadon élő állatoktól ez a bizalmaskodás de úgy tűnik, hogy ezen a kontinensen, ahol friss jövevény még az ember, a megérkezése után időnként szabadjára engedett mészárlások még nem ivódtak bele a helyi megafauna kollektív emlékezetébe. Az ész nélküli gyilkolás forgószele mára teljesen lecsendesedett, így az itt lakók egyáltalán nem érzenek minket veszélyesnek. Furcsa kontraszt ez, hiszen az egyik nagy motivációm, hogy elinduljak erre az útra a vadon iránti vágy volt, amire Kalifornia nagy nemzeti parkjait járva kapott el. Most azonban, hogy itt vagyok a vadonban végtelen szelídséget találok benne, állatokat, melyek a természetes közegükben a lehető legjobban érzik magukat. Nagyon ellentétes ez az északi sarkvidéki tapasztalataimmal, ahol minden élőlény támadott, vagy menekült.
Lehetséges, hogy a „vadállatok” mindig is így viselkedtek az emberrel amíg az el nem kezdte gyötörni és akár értelmetlenül is irtani őket? Mi tanítottuk meg a vadont vadnak lenni? Mi változtattuk a félelem és a kiszolgáltatottság útvesztőjévé nemcsak magunknak, de minden kicsinek és nagynak, aki valaha találkozott velünk? Meddig tart a trauma amit a homo sapiens gyermekkora okozott ennek a bolygónak, és fel tudunk-e nőni és elfoglalni a helyünket a rajta zajló korszakos körforgásban anélkül, hogy belepusztulnánk? A XXI. század központi kérdései egy pillanat alatt előbuktak belőlem, mint mindig, amikor megérzem, hogy a dolgok nem csak a „bevett” módon, hanem másképpen is működhetnének. A társadalmi viselkedésünk legjava, csak közmegegyezéssel fenntartott konstrukció. Lehetséges, hogy az élővilággal való kapcsolatunk is csak egy furcsa őskori trauma, egy félreértés miatti furcsa elakadás? Mi lesz egy mindenevő majomból, ha hirtelen intelligenciát adsz neki? Be lehet gyógyítani ezeket a sebeket?
Amikor a bázis körbejárása utána a naplementében visszatérünk a hajóra kellemes melankólia lesz úrrá rajtam. Megtörtént az első partraszállás. A fedélzetre lépve a csizmánkat meg kell tisztítani az összes maradék szennyeződéstől. Ehhez drótokat és keféket használunk, hogy biztosan a legkisebb kavicstól vagy beragadó földdarabtól is megszabaduljunk. Utána még egyszer megmártózunk az ismerős fertőtlenítő folyadékban és az Európa kifut a Félhold-szigetről. Először északnak teszünk egy kanyart, hogy a naplementében megnézzünk pár hatalmas bazalt képződményt, a tanúhegyek bazaltorgonáinak nagytestvéreit. Utána visszafordulunk délnyugatnak, hogy hajnalra továbbra is a nyugati széllel küzdve eljussunk következő célpontunkhoz. Irány a „Csalódás sziget”! Reméljük nem okoz majd az sem csalódást…
