Most elnémultam. Eddig csak úgy ömlöttek belőlem a szavak, de immár napok óta csak őrlődök magamban, hogy hogyan írjam le az utunkat fel a magasba. Furcsa, hogy mennyire elmosódik sok minden, de mégis mennyi érzést hagyott bennem. Tudom, hogy amikor az élmény után este még mindig vizesen lefeküdtem a hideg ágyamba, csak úgy zakatoltak a gondolataim, de közben lassan tört elő mélyről egyfajta végtelen nyugalom és az elégedettség, hogy amit végig csináltunk az valami egészen különleges.

A vacsora után az éjszaka furcsa bódulatban telt. Álom és ébrenlét között eveztünk, kint mínuszok voltak, bent a szobában legjobb esetben is öt fok körül. A véletlen úgy hozta, hogy a három holland sráccal kerültem egy szobába. Deurali 3200 méteren fekszik és itt már kevés alvóhely van, úgyhogy mindenki osztozott. Az alvás nehezen jött, hogy álomba ringassam magam az amerikai űrsikló küldetéseit számoltam magamban, úgy mint a mesében a birkákat szokták. A számomra legkedvesebbeknél elidőztem egy darabig. STS-27 amikor sérülések miatt majdnem megsemmisült a jármű, de végül megúszták… STS-93 korai hajtóműleállás a rakéta hajtóműben kárt okozó szennyeződés miatt, hajszál híján katasztrófa és a legénység nem sejt semmit… Ahogy mantrázgatom magamban a múltat, elkap a monoton sodrás és lassan elmerülök az öntudatlanságban.

Ó, teljesen tévedés, hogy Morpheusznak fonala van! Az öntudatlan álom inkább olyan mint a lassan mozduló folyó. Ahogy lassan távolodunk az ébrenlét partjától hirtelen megindul, magába szív és visz, majd néha a legcsalárdabb módon kiköp magából. Mint tette azt velem azon az éjjelen. Kiszáradva rohantam el hajnali háromkor a fürdőbe, miközben papucsommal lábnyomot hagytam a frissen hullott hóban. Nem jó jel. Mikor visszaértem kiderült a többiek sem pihennek túl jól. Az egyik srác mondta, hogy még egy órát sem aludt és káromkodott. Lassan elhalt a beszélgetés és visszatértünk nyugtalan forgolódásunkhoz. Az ébresztő órák hatkor szólnak, kint még sötét van. A reggelinket csendben töltjük, a havazás elállt alig 5 centi esett. Ahogy pirkad, látjuk, hogy az ég kristály tiszta. Ideális idő a felfelé menethez. Hogy mi lesz lefelé az majd menet közben derül ki.

Gyorsan összeszedjük a dolgokat amiket lent akarunk hagyni. Gyors gondolkodás. Hálózsákot mindenképp viszek, hogyha fent ragadnánk. Lámpát is. A hegyekben bárhova bármikor elindulni lámpa nélkül felér az öngyilkossággal. Már kint várok mire megérkeznek a többiek. Fényes körülöttünk a világ de a nap még bőven a hegyek mögött. Elindulunk. Ahogy kiérünk Deuraliból (ami három ház) rögtön egy nagy felirat vár minket. Lavinaveszélyes terület, mindenki igyekezzen átérni rajta reggel tízig. Nos, ez odafelé menet nem probléma. Utunkat ugyanabban a völgyben folytatjuk, ahol eddig is jöttünk, amíg el nem érjük az MBC-t (Macchapucchre Base Camp) 3700 méteren. Odáig tart a lavina veszély. A behavazott völgyben az út, minden eddigivel ellentétben sokáig a folyó völgyben visz. A környező szirtfokok hidegen merednek az égbe. Két-háromezer méter magas sziklafalak vesznek minket körbe. Sokukról gonoszan folyik le a porhó, mintegy emlékeztetőül, hogy valahol odafent sokezer tonnányi áll a fehér anyagból és csak arra vár, hogy lejusson ide. A csend tapintható, ahogy erőltetett menetben tesszük meg az utat. Negyedórával gyorsabbak vagyunk, mint amire a vezetők számítottak, ugyanis háromnegyed kilenckor már az MBC-ben vagyunk. Itt készítettem pár képet visszafelé, hogy hol jöttünk keresztül.

A lavina-völgy fentről, és utunk az MBC mellett

Rammal megállunk és rekordsebességgel iszunk meg egy bögre nepáli teát. Érzem, hogy a levegő hígabb körülöttem, de a bennem tomboló adrenalin nem hagy időt ezen gondolkodni. Mikor tovább indulunk hirtelen ránk szakad a napfény. Jó reggelt! – kiálltok fel önkéntelenül.

Jó reggelt!

Az MBC után balra fordulunk, hogy megtegyük az utolsó 400 métert felefelé. A hóba taposott út egy földnyelv oldalában megy végig, amelyik egy nagyobb és egy kisebb gleccsert választ ketté. A mi utunk a kicsi gleccserhez visz közel, és néhány nagyobb emelkedő után kiérünk egy hosszú de sekély emelkedőhöz, aminek a végén a távolban megpillantjuk a végcélunkat. Itt már a kilátás tökéletes. 3800 méteren vakító hómezők. De ahogy felnézek az égre, hirtelen furcsa lesz minden, érthetetlenek lesznek a színek, valami furcsa lüktető fényfolyamot érzek. Ram azonnal rámparancsolja a napszemüveget.

Felfelé menetben

Ez már a szentély. Ha megnézitek a térképeket ez a hatalmas medence amit a világ tetején terül el, így is van jelölve rajtuk: Annapurna Sanctuary. Azt hiszem ez az, amiben a Himalájához nincs fogható a világon. Mikor a déli vidékek erős napsütésében, egy 4000 méter magas fennsíkon, alpesi hóban sétálva, minden irányban hét és nyolcezer méter magas csúcsok veszik körbe az embert. Itt akadnak el a szavaim. Először.

Az útnak persze nincs vége, sőt most jön talán a legkimerítőbb része. A perspektíva ugyanis téves. Mikor visszanézek akkor látom, hogy erőltetetten megyünk felfelé. A körülmények sivatagiak. Az arcom ég, a szemem a napszemüvegben is káprázik. A levegő fogy és ahogy erőltetjük magunkat alig csökken a távolság. Utunk időnként rávisz a gleccserre. Emlékszem gyerekkorom intelmeire, hogy a gleccserek nagyon veszélyesek. No most megláttam. Amint ráértünk erre a kis időszakos jégfolyamra, a lábam időről időre talajt vesztett, akár combig süllyedt a hóba. A haladás lelassult. Láttam olyan lábnyomot is ami átlukasztotta a jeget és alatta óriási sötéten hívogató üreg látszott csak. Ha abba beszakad egy ember ki tudja, hogy felhozzák-e valaha. Szerencsére ezek csak rövid szakaszok voltak, hiszen a végtelen menetelésben így is zihálva szedtük már a levegőt. Előrehaladtunkban, amennyire oxigén szegény agyunk felfogta egyre több csúcs bontakozott ki. A két Annapurnát teljesen tisztán és világosan láttuk, a déli csúcs, mintegy gigászi jelzőoszlopként hívott minket egyre közelebb.

Teljesen elmerültem az erőltetett menetben, nem engedtünk megállást magunknak. Szinte észre sem vettem, amikor egyszercsak ott álltam a hatalmas tábla előtt! Üdvözöljük az Annapurna alaptáborban! Még egy rövid erőfeszítés és… Hoppá hirtelen egy rakat síelőt pillantok meg! Mi folyik itt? Kiderült, hogy egy csapat amerikai 9000 dollárért bérbe vett egy helikoptert és gleccsersíelésre indult. Na ez aztán eszméletlenül jó élmény lehet! Tyű, de kipróbáltam volna! A szerencsések! Kicsit később azt is megtudtam, hogy már a második csúszásukon sikerült elindítaniuk egy lavinát, úgyhogy gyorsan abba kellett hagyniuk az egészet és füstbe ment a pénzük. Úgy tűnik a hegyekben a szerencse is nagyon forgandó!

Utolsó lépések, utolsó erőfeszítés, és fent voltam! Egy rövid üldögélés után kitántorogtam egy jelzőponthoz a tábortól jobbra egy kis emelkedőre. Kiderült, hogy ami felőlünk kis emelkedőnek tűnik, az a túloldalon egy fél kilométeres meredek sziklafal. És itt akadnak el a szavaim. Másodszor.

Sokszor olvasni azt, hogy látvány ami emberi elmével felfoghatatlan. Pedig hát az emberi elme mennyi látványt nem fog fel, nap mint nap mi minden mellett megyünk el, amit agyunk nem fog fel. Mi az emblémája a harminckettesek terén az éjjel nappalinak? Hány emeletes az Uránia mozi? Milyen allegorikus alakok vannak a Kis körút és a Dohány utca találkozásával szemben elhelyezkedő ház falán? Ugye? Nem, azt hiszem a jó megfogalmazás az, hogy a látvány emberi elmével befogadhatatlan. Hogy hiába van meg a szándék, hogy megtudjuk, megismerjük a mélyére jussunk, a monumentalitásától megretten a saját elménk, lecsúszik róla és nem talál fogást rajta.

Emlékszem amikor megnéztem a moziban az Avatart és a film látványvilágától feldúltan jöttem ki, úgy éreztem magam, mint egy XVI. századi paraszt, akit hirtelen bevezetnek a Sixtus kápolnába. Akkor azt gondoltam, hogy a valóság egyszer elavulhat. Egészen eddig a napig. A világunk ma már úgy épül fel, hogy a kényelem és a szórakozás áll a középpontjában. Többet, jobbat hatásosabbat, letaglózóbbat. Extatikusabb technó partikat, még látványosabb akció filmeket, durva és erős ízekez, még még még több élményt. Az emberi hübrisz, hogy jobbat teremtsünk a valóságnál talán egyszer tényleg megvalósul. De megmondom, hogy szerintem, miért nem fogunk acélbarlangjaink és virtuális világaink mélyén soha hasonlót létrehozni. Mert amit alkotunk, annak a mércéje az ember. Amit itt láttam az maga a meztelen univerzum amire az évmilliárdok evolúciója sem készítette fel öntudatomat! Amit láttam az az embertől, az élettől független csoda! Egy kihívás az univerzumtól, a legnagyobb kihívás! Kibírod-e a szembesülést velem? Elbírod-e saját magad, ha belenézel a végtelenbe egy műló pillanatra?

Egy hullámzó gleccsert láttam, ami gigászi hegyek mögül indult el de nem láthatom meg soha hogy honnan. Oda eljutni a képességeimen túl mutat. Sziklákat láttam megfoghatatlan méretekben, a lábamtól induló de négy kilométerrel fölém magasodó hegyeket. Egy porszemmé váltam az óriások földjén, semmivé, ezekben a nem emberi arányokban. A világ szélén kapaszkodó ember lettem és nem hittem el többé, hogy a föld kerek.

Mindenki elment már és magam sem tudom meddig ültem egy hó alól kitüremkedő sziklán, letaglózottan ezen a szent helyen. Amikor magamhoz tértem a lábam visszavitt a táborba, ahol leültem egy székre és elszívtam az utolsó szál magyar Sophianae pécsi gyártású cigarettámat, amit már két hete erre az alkalomra tartogattam. Az élet nyikorogva indult meg. Ram elém rakott egy tál Dal-Bhatot és arra lettem figyelmes, hogy a többiek chilei lányokkal beszélgetnek, akik már három napja laktak az MBC-ben és most leindulás előtt jöttek fel ide először. Nagyon boldogan mesélték, hogy szereztek egy zacskó hasist és azt szívták három napig, de sajnos elfogyott, úgyhogy most elindulnak Indiába. Én csak bólogattam és megettem az ebédem.

Egyre több felhő kezdett el ereszkedni és a csúcsok lassan ködbe burkolództak. Dél elmúlt, a többiek elkezdtek szedelődzködni. Még teljesen kába voltam, úgyhogy mondtam, hogy menjenek csak majd követjük őket. Még vagy 20 percet üldögéltem elmerülve a tájban, amikor lassú pelyhekben elkezdett hullani a szó. Fél egy volt, és az ezen a különös bolygón töltendő kiszabott két óra időnk a végéhez közeledett! Ha nem indulunk el lehet hogy az MBC-ben ragadunk napokig. Választani kellett és ránéztem a vezetőmre. – Rendben Ram! Menjünk haza! – mondtam és elindultunk lefelé.