A reggel szomorú búcsú hangulatban telt. Anilék elindultak nyolckor Kathmanduba. Én még maradtam egy utolsó dal bhatot enni a családdal. Szakítottam európai beidegződéseimmel a déli ebéddel kapcsolatban, ami eddig rendszeres hitetlenkedés és mulatság tárgya volt, és rendes nepáli módon délelőtt fél 11-kor megebédeltem. Nem fért a fejükbe, hogy hogyan bírom ki olyan sokáig evés nélkül. De újra csalódást kellett okoznom a ház nő tagjainak, mert nem voltam hajlandó többet, csak egy kis almát reggelizni, tekintetbe véve, hogy jön az ebéd. Hiába, no egy olyan kultúrában ahol a kövérség még mindig a jólét szimbóluma, nyeszlett európaiságomhoz való ragaszkodásom igencsak furcsának minősül.

Rendesen számba vettem ingóságaimat, hiszen innentől minden kiló számít a két hetes út során és nagyobb adag feleslegesnek itélt dolgot Anilnál hagytam. Majd a túra után Kathmanduban kapom vissza őket. Ilyennek ítéltem meg a kulcscsomótól elkezdve a váltónadrágig sok mindent. Vettem egy adag szuvenírt. Ügyes módon mindig új dolgok jutottak eszembe, úgyhogy háromszor mentem le a boltba mert sosem vittem elég pénzt, úgyhogy az eladó lány már nagyon jókat mosolygott rajtam. Közben halálra simogattam a kutyát minden jövés menésnél, úgyhogy nagyon elválás szagú kezdett lenni a hangulat, így inkább gyorsan leléptem.

Helyi busz belülről

Az út Kathmanduba a szokásos volt, leszámítva, hogy most tényleg felkötözték a táskámat a busz tetejére. Anil egyik ismerősének a vendégházába intézett nekem ma estére szállást, ami Themulban a túrista városban van. Az 1500 méter magasan, egy nehezen megközelíthető fennsíkon elterülő Kathmandu az ’50-es évekig egy misztikus a világtól elzárt hely volt. Ma már a Nepálba szétáramló túristák első állomása, ennek megfelelően egy egész városrész alakult ki, aminek egyetlen funkciója, hogy minél drágábban minél jobban kiszolgálja a siserehadat. A távoli nyugati dzsungelből érkezett vendégként otthonosan merültem el ebben a kis nekünk szánt állatkertben. Kis telefonálás után megtaláltam alvóhelyem és tizenkét nap után először zuhanyoztam egy rendeset végtelenített melegvízben. Utána az örökké áramló internet és a szüntelenül érkező áram csodáit élveztem, majd úgy döntöttem perverzebb gyönyörök után nézek.
Elindultam az utcán ahol egymás hegyén hátán éttermek, hotelek, pénzváltó helyek, utazási irodák és túraboltok vannak. Tényleg hihetetlenül néz ki az egész, itt van egybezsúfolva egy nagyjából 500X300 m-es négyzetbe minden amire az ideérkező külföldinek szüksége lehet. Soha nem láttam ilyesmit a világon. Kis kérdezgetés után sikerült megtalálnom amit kerestem, méghozzá nyugati cigarettát! A helyi Suriya után a Marlboro light igazi hegyilevegő. A gyengébb Nepáli cigi 1 mg nikotint tartalmaz, és bivaly durva íze van, úgyhogy kellett már a váltás.

Ezután lehetetlen küldetésbe fogtam, megpróbáltam megkeresni az utazási irodát, amit kinéztem az interneten, hogy buszjegyet vegyek holnap reggelre Pokharába. Házszámok azért itt sincsenek és az utcaneveken is inkább területeket kell érteni, mint tényleges utcákat. Többszöri kérdezgetés után, ahol egyébként a konkurencia(másik irodák) is segíteni próbáltak, eljutottam egy nagyon hasonló nevű céghez, mint amit kerestem, ott azonban buszos utazással nem foglalkoztak. Így aztán visszatértem a legszimpatikusabb helyre ott intézni a dolgot.

Nepálban a helyi buszokon kívül állandó turista buszok közlekednek a nevezetesebb helyek között, alig drágábban, mint a rendes buszok, de csak útleveles emberpéldányok számára igénybevehetően. Én például 700 rupit fizettem érte a normál busz 600 rupis ára helyett. A buszok általában reggel 7-kor indulnak és elvileg 6 óra alatt teszik meg a 200 km-es utat. Na majd meglátjuk. A foglalás 40 percig tartott és oda-vissza telefonálgatással telt. Majd a srác őrült módon, minden összekötés és összefüggés nélkül útkereszteződéseket rajzolva próválta elmagyarázni hol kell majd felszállnom a buszra. Az áradatot megakasztottam azzal, hogy letettem egy ingyenes térképet elé és kértem, hogy jelölje be, hogy hol is van a hely. Na itt ő jött zavarba. Anil a múltkor megjegyezte, hogy micsoda térkép rajongó vagyok én és hogy ez itt nem jellemző az emberekre. Mindenesetre az irodában a srác is sokáig vakargatta a fejét mire útba tudott így igazítani. De azért a biztonság kedvéért a térképen végigmutogatta az összes kereszteződést és nyilakat rajzolt, hogy hol, merre kell fordulnom. Úgy tűnik kicsit másfajta térélményben létezünk, de azért középen sikerült találkoznunk.

Én azonban nem értem be ennyivel és rettenthetetlenül kérdeztem, hogy nem tud-e egy szupermarketet mondani nekem itt valahol. Rögtön mondta, hogy ez nepálban nem szokás, de meglátja, mit tehet. Hasonló telefonálás keresés utcarajzolás és térkép felett fejvakargatás után egyszercsak ott volt egy kék pötty a térképemen ahol tudtam, hogy egy másik olyan dolog vár rám, amit már nagyon hiányolok! Méghozzá a sajt!
A bolt valóban egy európai szupermarketre emlékeztetett, talán az egyetlenként ebben az országban. Ahogy így végig néztem a turisták úgy tűnik elsősorban Ritter Sportot és Haribot, müzlit és csokis kekszet, esetleg hal konzervet esznek mert ebből, és alkoholból, töménytelen mennyiség állt a pultokon. Azonban az egyik sarokban magányosan állt egy árva hűtő és ott volt benne a nepáli állami vállalat a DDC (Dairy Development Corporation) terméke, a yakk sajt. Az 50-es évek válságában svájci termelők jöttek nepálba megtanítani a helyieket arra, hogyan kell európai kemény sajtot készíteni. A cél az volt, hogy a nyugati piacokon egzotikusan hangzó állat sajtjával az ország fájóan szükséges valutabevételhez jusson. Állítólag amerikában csillagászati árakon lehet megkapni azt a sajtot, amit ma szereztem. Mindenesetre itt nem eszik, mert nincs hagyománya, ami tekintetbe véve, hogy általában nincs folyamatos hűtési lehetőség érthető, így a yakk csodát továbbra is 99%-ban külföldi piacokra termelik.

Mikor végeztem, az utca túloldalán egy pékséget találtam ahol francia bagettet és olasz fokhagymás kenyeret(új kísérleti termék, mondta önérzetesen az eladó) vettem európai hideg vacsorámhoz. Csodálatos volt. Közben besötétedett és most először amióta itt vagyok rendesen eleredt az eső, de mondták is, hogy ilyenkor ez normális, az istenek így jelzik az évszak váltását. De ez általában egyetlen eső és a vége után jön a tavasz. Ahogy villámlik és dörög el-elhalványodik a világítás a generátorral támogatott hotelszobámban és néha a vízfolyamba keveredő jégdarabok neki neki koppannak az ablaknak. Jól esett ez az egy napos kikapcsolódás a külföldi rezervátumban, de holnap ideje elindulni nyugatnak. Várnak a hegyek!