A harmadik este. Az első mélypontom. Kint száll a köd, míg én bent fekszem a sótétben, az ablak üveg félig betörve, árad a hideg. Todopani, ahol ma alszunk a turistautak kersztezésén fekszik. Betódult egy rakat amerikai és rekesz számra isszák a sört. Olyan mint egy youth hostel és egy pub kereszteződése, a kellemetlen részeikkel.

Ez is egy furcsa szürreális valóság a kontinenseken átívelő hátizsákos turista aki a nekik szóló útikönyvekkel kifeszített hálón át járja be a világot. Városok nevei röpködnek melyik a legjobb, de általában egy helyi pubbal van indokolva, hogy Bangkok, Saigon, vagy éppen Delhi volt-e a legmaradandóbb élmény. Most azt hiszem épp Bangkok vezet, mert ott lehetett Guinnesst kapni. A beszélgetések ma parttalanok az emberek fáradtak. Miért, ó miért utazik egy holland lány kontinenseken át, hogy amikor a teljes Himalája lánc kitárul előtte azt magyarázza egy nepálinak, hogy náluk azt mondják Nepál a világ teteje? De nem ám úgy a teteje, mint a csúcsa(top of the world), hanem mint a ház csúcsa(roof of the world). Nyilván hollandul is ugyanúgy kettős jelentésű a szó, mint magyarul, de a szóban forgó világ tetején igazán komikus dolog vagy tizenöt percet azzal tölteni, hogy nem felismerve szövegértési hibánkat egy nepáli sherpát kínozzunk, aki csak szegény hümmög és nem érti. A lány hiába esik neki tizedszer, látszik, hogy nem tudnak mit kezdeni egymással. Szóval ilyen mélységekben éltük meg a világ csúcsát ma délben és nagyon remélem, hogy holnap magam mögött hagyom a sok folyamatosan jópofázni próbáló őrültet. Jól érzitek, elegem van a turistákból.

A tömeget leszámítva szerencsénk volt, reggel Poon Hill tetején tiszta idő és aztán a Deruli hágó elképesztő panoráma. Azért is szerencsénk volt, mert lefelé menet már alig maradt jég és nem kellett felvennem zoknit a bakancson kívülre, hogy ne essek le a tátongó mélységekbe. De néha agyalós meló volt és nem sok agyat hagyott bennem. A legrosszabb a jéggel vegyülő sár, ugyanis nehéz megkülönböztetni a sima sártól, amire nyugodtan rá lehet lépni. Előbbi viszont bakancsban is úgy csúszik mint a banánhéj. Ez egy meredély szélén nem túl vicces. Így néhány halálközeli élmény után a bambusz botommal mindig kitapogattam, hogy hova fogok lépni. Szerencsére csak pár száz méter ilyen szakasz volt, pár napja még majdnem az egész lefelé út 3200-tól 2800-ig ilyen volt. Ram azt mesélte, hogy két hete az egyik hordár előttük beleesett a folyóba és kötéllel kellett, hogy kihúzzák.
Balesetek történnek, de a hordárok amúgy elképesztően jól csinálják. Vannak családok akik hordárt fogadnak és kosárban hozzák a gyerekeket fel magukkal, vagy a szülők hozzák őket a hátukon és a hordár a csomagot. A jeges szakaszon két hordár szaladt végig egy gyerek két kezét fogva és tartva őt, gyorsan végig szaladtak vele, úgy hogy szinte észre sem vette mi van körülötte. A bizalomnak ez a megnyilvánulása szép dolog.

Nem panaszkodom, gyönyörű helyeket láttam ma is. Emlékeztek amikor a római parton és az újpesti népszigeten valaki egymásra rakott kövekből „szobrokat” emelt, amik, mint kőkori oszlopok álltak ott, míg valaki szét nem barmolta őket? Itt ugyanilyeneket láttam a folyóban több helyen és magam is hozzá tettem és építettem tovább.

És láttam majmokat a vadonban. Amikor valami csoda folytán eltűntek a kínai turisták a közelből (és nem bömböltették a zenéjüket) és egy darabig egyedül sétáltunk az ösvényen megláttam az elsőt átkelni az úton a távolban. Mire kicsit közelebb értünk követte a társa aki még ránk is nézett. Akkora volt mint egy 10 éves gyerek, fehér szőrén néhány sötét csík és mint egy kapucni ült a nagy sörénye a feje körül. Hamar eltűntek a túl oldali rododendron erdőben, de kellemesen kiválasztottnak éreztem magam.

Mikor beértünk a faluba, halott hollók voltak fellógatva egy fára és Ram nem tudta megmagyarázni miért. A közös terem, ahol van fűtés, tömve volt úgyhogy egymás szájában üldögéltünk amíg meg nem untam. Mindenesetre az út első nehéz szakaszán túl vagyunk, holnap leereszkedünk, majd átsétálunk egy másik völgyig, aminek tetején az Annapurna alaptábor vár ránk.