Nohát ma már tényleg megérkeztem és minden kiderült. Kiléptem a hotelből, ami választófal volt köztem és a valódi Nepál között. A nyugati turista életmódja amúgy egy ilyen keleti hotelben gyarmattartói. A személyzet hajbókol előtte, mindenre „yes sir” a válasz és mindenki a jattra hajt. Ettől fogva lényegében nem emberi lény vagy a számukra, hanem egy mozgó pénzeszsák. Ezt nehogy értékítéletnek vegyétek. Ez egyszerűen csak hozzátartozik a valósághoz, Mégha kivételek nyilván vannak is. Én minden kultúrát úgy tekintek mint a hagymát, sok sok rétegből épül fel. Van ahol egy bizonyos rétegig könnyebb eljutni kívülállóként, van ahol sokáig el akad az ember és végül nincs ereje, türelme vagy ideje túllépni egy bizonyos falon. Az első ilyen falat ez tartotta elém, úgyhogy most már éppen ideje volt átlépni rajta.
Az utca első sokkja mellbevágó. Nyüzsi, emberek, állatok és szemét. A hotelből kivittek a buszpályaudvarra. Az autóban már nagyon élveztem a száguldozó motorosokat. Indiához képest egyébként visszafogott a vezetési stílus, inkább a nápolyira emlékeztet. A buszpályaudvaron egyedül maradtam teljes káosz, a buszok vad rendezetlenségben állnak egymás mellett, előtt, után. Aztán észbe sem tudok kapni, meghallom valahonnan az úticélomat („Panauti!”) és már ugrok is fel egy pici kis helyi buszra, ami elvileg a 11-es számot viseli, gyakorlatilag azonban én ezt nem tudom elolvasni, mert minden a helyi cirkalmas betűkkel van kiírva. Sebaj, a buszon egy rikkancs fiú szólítgat minden „megállónál” leugrik, körbeszaladja a várakozókat, az öregeknek hangosan elkiabálja mégegyszer, „Panauti!”. Megütögetve a busz oldalát jelzi, hogy indulhatunk és utána ő szedi a pénzt is az emberektől, illetve gyorsan elvitte a tegnap megkerült nagy táskámat előre. A busz gyakran megáll, hol tömve van, hol pedig szinte szellősen vagyunk. De annyira szerencsére sosincs tele, hogy a hátizsákomat fel kéne kötözni a tetejére, aminek igazából örülök is.
Keletnek megyünk és hamar elhaladunk a „világ legnagyobb Lord Sheeva” szobra előtt amiről a feliratok büszkén hirdetik, hogy 42 méter magas. A táj ami körbe vesz hegyes-völgyes, a völgyekben házak és termőföldek vannak. Az igazán nagy csúcsok innen nem látszanak, mert egy 3000 méter magas kis domb kitakarja őket. Maga Kathmandu egyébként 1500 méteren található. Körülbelül 40 km után letérünk délre és egy rosszabb kis mellékúton megyünk a végcél felé. Itt kinyílik a táj, kevesebb a ház és rengeteg a föld. Most ültetik a krumplit, úgyhogy nagyon sokan dolgoznak kint. A nők hatalmas zsákokat visznek, úgy, hogy a zsáknak a „füle” helyett egy vastag szíjat képzeljetek el, amit a homlokukra tesznek, egyfajta hámként. A folyóban emberek mosnak hajat, fürdenek. Az idő nappal kellemes, 20 fok körül lehet. A szél ami bejön a busz ablakán azonban friss érződik benne a magas hegyek lehellete. A száraz évszakban vagyunk, így portól van tele a levegő és a messze lévő hegyek kicsit homályosan látszanak. Az illatokat az eldugult orromon keresztül nem érzem. Akivel eddig beszéltem mind nagyon büszke volt Nepálra, és mind elmondták, hogy Nepálban nagyon-nagyon jól fogom érezni magam!
Másfél óra út után döcögünk be Panautiba egy 30000 fős kisvárosba (itteni megfogalmazás szerint „faluba”), ahol új nepáli SIM kártyámról hívom is Amint, aki azt mondja, hogy 1 perc és jön értem. Rágyújtok mire beérkezik Amin, tényleg egy pillanat alatt egy motoron és mondja, hogy pattanjak fel. Mint kiderül hazavisz magához.
Nos a tények: 10 napig Amin családjánál fogunk lakni. A tábor majdnem elmaradt, mert egy önkéntesük nemrég halt meg és elég rossz kedvű az egész csapat. De aztán Amin úgy döntött mégiscsak csináljuk meg, mert az élet megy tovább. Ketten leszünk önkéntesek, egy Hong Kongból érkező lány és én. Még csak én vagyok itt a lány holnap este érkezik Kathmanduba. A háznak kicsike ajtajai vannak, a keresztgerendák életveszélyesek. Három szintes, kinti cipővel nem lehet belépni. A földszinten döngölt a padló az első emeleten a nagyszoba. A harmadikon konyha és étkező. Amin szülei, felesége, három testvére lakik itt, illetve 14 hónapos gyereke. Náluk vacsorázok, náluk fürdök, náluk élek majd egy tradicionális hindu háztartásban. Holnap, vasárnap kezdődik az iskola és akkor döntöm majd el, hogy mit is kell csinálnom.
Itt egy kép a házzal szemben lévő hindu templomról is. 🙂
