Egy újabb kilenc órás, ezúttal éjszakai buszozással folytattuk utunk Cordóbából az Andok felé. Az éjszakai út hosszú volt, és éber álomban telt. San Juan provincia azonos nevű székhelye volt a célunk, egy oázis a sivatagban. A provincia közel Magyarország méretű, de millióan sem laknak benne. A lakosság több mint fele San Juan szélesebb agglomerációjában él. Az Andok lábánál fekvő várost 1944-ben teljesen letarolta egy földrengés. A települést teljesen újra kellett építeni és a tervező modern négyzetrácsos szerkezetet, négy sávos utakat és sárga téglákkal kirakott széles járdákat álmodott ide. Az utcák alatt mindenhol földalatti öntözőrendszer fut, ami vízzel látja el a kilométereken át telepített áldott árnyékot adó fasorokat. Reggel 8-kor amikor leszálltunk a buszról még elviselhető forróság volt, ez azonban hamarosan perzselő hőségbe váltott át, ami az álmatlanul töltött éjszakával ötvözve erősen közre játszott abban, hogy már erősen kezdtek mutatkozni rajtam a kimerültség jelei. Simán ott hagytam például a kedvenc pulcsimat a kávézóban ahol reggeliztünk.
Orsi ezt türelmesen kezelte, és segített amíg valahogy átküzdöttem magam a mélyponton. A rendes ebéd mindenesetre sokat segített hogy összeszedjem magam és utána már képes voltam elindulni a Punta Negra gáthoz, ami 40 kilométerre van felfelé San Juan folyó mentén. Az Uber amit hívtunk nagyjából 3000 forintos összegért vitt el odáig minket. Az út mellett az első szakaszon kertek, kempingek, és viruló ligetek terültek el. Gyakran a kis telkekre épült kalyibák mellett grilleztek a helyiek, de voltak sokan akik csak úgy a folyóparton piknikeztek. Messzebb érve szép lassan elmaradoztak a zöld foltok és kiszikkadt földet láttunk csak magunk körül. Végül fehér hajú, festett angyalra emlékeztető sofőrünk kirakott minket a gát tetején, megfordult és elindult visszafelé. Mi ott maradtunk egyedül a 109 méter magas beton falon, bízva benne, hogy a nap végén mi is megtaláljuk az utunkat vissza a sivatagból.
A Punta Negra gát
A Punta Negra és a hozzá hasonló óriási víztározók, fontos szerepet töltenek be az ilyen félsivatagos vidékek életében. Végső soron rajtuk múlik, hogy a sivatagi városok felvirágozhatnak-e, hiszen még az áramnál is fontosabb dolgot szolgáltatnak: folyamatosan érkező öntözővizet. San Juan bortermelő vidék, a világhíres mendozai borászatok kistestvére, de nem lehetne az a folyó gátjai nélkül. Sőt a város széles útjaira árnyékot borító fák sem tudnának a beton alatt folyó kis patakok nélkül életben maradni. Valójában persze az Andok mélyéből érkező éltető nedvességet is a Csendes óceán mindig támadó esői táplálják, amik azonban hiába ostromolják az égig érő hegyláncokat, azok fölött képtelenek áttörni, így kénytelenek kerülő utat keresni a hegyek gyomrán át. Minden egyes vízcsepp, ami eljut a túloldalra olyan ösvényeket jár meg, amelyeken emberi lények sohasem utazhatnak.
De a felduzzasztott víz a nyárban másra is jó, és az elénk táruló víztükrön kajakokat, csónakokat, hajókat látunk feltűnni egy nem is olyan távoli öböl előtt, ahol bizony egy strandot sejtünk. Egy jó órás tikkasztó talpalás után ereszkedünk le a porzó hegyoldalban a vízparton tolongó emberek közé. Csodálatos érzés elmerülni a hűs vízben és a festői tájban úszni. Orsi meggyőződése, hogy hinnünk kell az appnak és lesz visszafelé egy busz este nyolckor, de ez végül üres reménynek bizonyul. Már egy ideje próbálunk stoppolni, mikor sikerül beszédbe elegyednünk egy fiatal sráccal, aki végül beültet minket a barátai mögé a csomagtartóba, és aztán egészen a város határáig visznek minket. Közben körbejár az újra és újra leöntött Mate-tea és az ablakon befújó langyos szél kellemesen frissítően hat a lassan elsötétülő tájban.
San Juan utcáin
Valahogy ezzel a nappal érkeztem meg igazán ebbe az országba. No meg San Juanban éreztem meg végre újra azt is, hogy Amerikában vagyok. A kis várost könnyen el tudnám képzelni bárhol Kaliforniában vagy Új Mexikóban. A méretek ezeken a kontinenseken egészen mások. Elég ha abba belegondolok, hogy a várostól negyven kilométerre volt a “helyi” Lupa tó, ami egyébként ötven kilométer hosszú is volt. A városhoz tartozó borvidék száz kilométerre is elnyúlik. De a település nevezetességeként számolnak be az útikönyvek az Ischigualasto természetvédelmi területről is, ami a világ egyik legjelentősebb lelőhelye a triász kori fosszíliáknak. Nem mellesleg több mint 300 kilométerre található és négy órás buszúttal érhető el. Sajnos nincsen időnk egy egész napos kirándulásra, hogy lássuk az őslényeket, akik érezhetően beépültek a város identitásába. Egy kicsit olyan is, mintha a város Wes Anderson Asteroid city-jére is emlékeztetne, csak éppen ez dinoszaurusz város, Dino City. A helyi őslény múzeum sajnos épp újjáépítés alatt van állítólag azért, hogy “Önöknek jobb legyen majd a jövőben!”. Hát kíváncsi vagyok jobb lesz-e.
Ha már filmképeket idézek meg, akkor azt feltétlenül meg kell említenem, hogy a központi park valahogy valahogy a Vissza a jövőben Hill Valley-jének főterét juttatja eszembe. A reggeli megérkezés, az elveszett pulcsi keresése, az életmentő ebéd során vagy tízszer vágtam át rajta keresztben és első este is ide ültünk ki a szomszédos utcában dekára vásárolt vacsoránkat eltölteni, úgyhogy másnap reggel már régi ismerősként köszöntöttem. A fagyizónak nemhiába Gelateria di Roma a neve, ugyan nem az igazi olasz kézműves fagylaltot adják, de mégis az egyik legjobbat, amit az új világban ettem. A másik sarkon hamisítatlan amerikai diner várja a reggelizni és kávézni vágyókat, miközben a tér átellenes oldalán az 1979-ben épített templom és harangtorony melletti étterem a pesti Frici papa nosztalgikus hangulatát hozza. A térből kifelé indulva pedig kilométereken át minden irányban szépen rendezett négyzetrácsos blokkokban terül szét ez az oázis város. A sok hely miatt nem is volt igazán szükség rá hogy egy emeletesnél magasabb házak épüljenek így aztán az új házak között nem veszik el a földrengés előttről megmaradt néhány régebbi épület.
Domingo Sarmiento
Ezek közül egyet meg is látogatunk, ami Argentína nagy újító elnökének Domingo Faustina Sarmientónak volt a szülőháza. Általában tartok a szülőházaktól, mert azt tapasztaltam, hogy sokszor csak tartalmatlan skanzenekként működnek. Ez a Sarmiento nevű figura azonban felpiszkálta a kíváncsiságomat, ugyanis a városban lévő táblákon folyamatosan az oktatásért tett erőfeszítéseit méltatják. Aki ismer engem az tudja, hogy mély meggyőződésem, hogy minden modern társadalmi probléma valódi megoldása igazán csak megfelelő oktatással lehetséges, úgyhogy nem tudtam ellenállni annak, hogy kicsit körbe szaglásszam ezt az embert. A története érdekesebbnek bizonyult, mint gondoltam.
Sarmiento 1811-ben született San Juanban szegény de politikailag aktív családban. Életének első évtizedei a caudillo Juan Manuel de Rosas diktatúrájával szembeni ellenállással teltek. Végül chilei száműzetésben írta meg a Facundo című regényét, ami a barbárság és civilizáció szembeállításáról szól egy fiktív erős ember életén keresztül. A latin amerikai irodalom egyik alapműveként számon tartott könyv fontos eleme a vidéki és a városi lét konfliktusa és ezen keresztül annak a megmutatása, hogy hogyan gyűrhetnek maguk alá vidéki “cowboyokként” viselkedő autokratikus figurák egész nemzeteket. Hátborzongatóan ismerős kérdés, nem igaz?
A Facundo jelentős elismertséget hozott és segítette Sarmiento politikai karrierjét. Rosas bukása után először San Juan provincia kormányzójaként tevékenykedett, több iskolát is alapított a városban, többek között Argentína első vidéki középiskoláját. Irodalmárként járt Madridban is és diplomataként országának képviselője lett az USA-ban, éppen a polgárháború és az Abraham Lincoln halála utáni turbulens időszakban, így testközelből győződhetett meg a demokráciában rejlő lehetőségekről. Amikor végül 1868-ban elnök lett nagyon világosan tudta, hogy merre akarja terelni az országát. Azt képviselte, hogy Argentína kapuját szélesre kell tárni az európaiak előtt és csábítani kell őket, hogy itt telepedjenek le. Ez aztán olyan mélyen rögzült a társadalomban, hogy Argentína – néhány rövidebb időszaktól eltekintve – története során folyamatosan szélesre tárt karokkal várta az európai bevándorlókat akik a mai napig a világon talán a legegyszerűbben tudnak itt letelepedni és új életet kezdeni.
Persze megpróbálni egy XIX. századi világképet beleilleszteni a XXI. század sokkal érzékenyebb és összetettebb valóságába komolyabb kritikát igényelne, ami túl mutat ennek a beszámolónak a keretein. Fontos azonban látni, hogy a problémák amiket felvet még ma is elevenen velünk élnek. Ma már az sem jellemző, hogy egy társadalom problémáinak a meglátója és megfogalmazója végül hatalomra kerülhet és megpróbálhat a gyakorlatban megoldásokat keresni. Az, hogy Sarmiento válaszait sikernek vagy kudarcnak minősítsük döntse el mindenki maga, de biztos, hogy világképe a mai napig formálja Argentínát és a magok amiket elvetett újra és újra gyümölcsöket teremnek.
A közösségi ház
Számomra a legizgalmasabb felfedezés San Juanban a helyi “művelődési ház” volt, egyfajta évszázadok múlva is jelen lévő visszhangja a sarmientói civilizáció keresésnek. A CCCG vagy “Centro Cultural Conte Grand” egy nagyobb belvárosi park közepén található és azt nyújtja, amit nagyon értékelek: átgondolt, jól működő teret. Amikor annak idején elkezdtem fesztiválokat szervezni nagyon korán észrevettem, hogy az emberek “folyását” hogyan változtatja meg a tér minősége. Ezen érthetjük akár a formáját az elrendezését a lezártságát a nyitottságát stb… A csoportok különbözően rendeződnek és viselkednek más és más terekben, átformálódnak, megváltoznak a bennük lévő kapcsolódások. A tér formálása az alapvető eszköze a csoportos fluxus élmények alakításának így egyfajta fluxus szobrászatra ad lehetőséget. Amikor zárt tereket alakítunk közösségeknek akkor én a görög színház koncepció helyett inkább a “szentélyeket” szeretem hiszen a közösségi cselekvéseknek sokszor van rituális jellege. Ilyen “szentélyre” bukkantam San Juanban amiből rengeteget tanultam. A két, egymástól oszlopokkal elválasztott hosszú négyszöges térből álló épületet sátortető borítja így nagy belmagasság jön létre. Az egyik “hajó” teljesen nyitott hosszanti tengelyként működik, míg a másik “hajó” távolabbi végén színpad és backstage van. Közelebbi végében éppen tizenéves srácok gyakorolnak egy táncot. A tér így egyszerre elég tágas ahhoz, hogy sok minden elférjen benne de nem határol le így lehetőség van párhuzamosan többféle dolgot megvalósítani benne, anélkül, hogy azok zavarnák egymást, azonban egy laza kapcsolódáson keresztül mégis hatnak egymásra. Mindeközben ez a tér kényelmes világos és átjárható is.
Érdemes elolvasni a honlapjukon megfogalmazott küldetést is: “Egy hely ahol a városi kultúra és a különféle bontakozó kortárs művészeti kísérletek közeledhetnek egymáshoz, hogy kéz a kézben járjanak. Egy találkozó hely ajánlata a közösségnek, kapcsolódás művészek, alkotók, szervezők, gondolkodók, csoportok, intézmények, szervezetek között. Egy új koncepció, ami a fiataloknak ad lehetőséget kulturális események létrehozására.” Inspiráló!
A város sok egyéb érdekessége közül még kiemelném a Sarmiento szülőházában működő, szövészeti hagyományőrző és kutató intézetet. A néhai elnök édesanyja, Doña Paula Albarracín hagyományos szőttesek készítőjeként maradt meg a helyiek emlékezetében. Egykori háza, amelynek füvészkertjében mind a mai napig a textilek hagyományos színezéséhez és előkészítéséhez használt növényeket termesztenek, méltó hely ennek a régi tudásnak a megőrzésére.
A vidéket járva egyre világosabb lett, hogy Buenos Aires kozmopolita kultúrájának fenntartásához jelentős utánpótlást adnak a hátországát képező provinciák. San Juanban Cordóbával ellentétben még a dzsentrifikáció nyomait sem láttuk. Összességében egy olyasfajta helynek tűnik, amit David Lynch imádna darabokra szedni. Elégedetten indultam hát tovább a városból, ami az ott töltött rövid idő alatt is nagyon sokat adott.
